Üdvözlöm a referenciablogomon!

A baloldali „Kategóriák” menüpont alatt választhatja ki, hogy mely címszó alá tartozó írásaim közül szeretne olvasni.
A blogszemelvényeken belül néhány blogbejegyzésem található az elmúlt öt évből.
A magazin címszó alatt található cikkeket egy női online magazinnak készítettem 2009-ben.
Az önkormányzati menüpont azokat a cikkeket, interjúkat tartalmazza, melyeket egy kerületi újság számára készítek 2009 decembere óta. Az interjúk hanganyagát kolléganőm és barátnőm készítette, a kész cikkeket ezen hanganyagok felhasználásával írtam. A szövegek tartalma és a személyes pártpreferenciám között nincs összefüggés.
A PR-interjún belül található anyagokat előző munkahelyem számára készítettem. Az interjúk egy céges kiadvány számára készültek, mely a cég PR céljait volt hivatott szolgálni.

Budapesten 700-1400 ember alszik látható helyen fedél nélkül. Ugyanennyire tehető azok száma, akik saját otthon hiányában nem látható helyen töltik éjszakáikat. Körülbelül 2000 ember alszik különféle menhelyeken, és ennél is több, hozzávetőlegesen 3000 ember lakik átmeneti szállásokon. Egy a közös bennük: híján vannak az olyan alapvető emberi életkörülményeknek, mint például a saját ágy, vagy akár a mindennapi tisztálkodás lehetősége.

Besenyei György, a Hajlék Nélküliek Jövőjéért Alapítvány ügyvezető igazgatója ezekért az emberekért, családokért dolgozik. Célkitűzése azon a meglátáson alapszik, hogy a hajléktalan-ellátás két ponton nem megoldott: a bekerüléskor, illetve a kikerülést követően.  „Még az alacsony küszöbű ellátásban is probléma, hogy a hajléktalanok cirkulálnak a rendszerben: bekerülnek az intézménybe, kikerülnek ideiglenesen albérletbe, vagy vissza az utcára, meghúzzák magukat valahol, majd újabb intézményben kötnek ki, és így tovább.” – magyarázza Besenyei. „Sajnos nagyon sokan egész életük során ezt a körforgást folytatják, hiszen nincs elég önerejük, és nincs olyan utógondozás, melynek segítségével végleg kikerülhetnének a hajléktalan-ellátásból.” Besenyei György éppen ezért ez utóbbi problémával kezdett el behatóbban foglalkozni, azon belül is egy speciális területtel: a családokkal.

„Mivel családterapeuta végzettséggel is rendelkezem, különösen fogékony vagyok erre a problémára. Sokszor tapasztalom, hogy a hajléktalanokat mintaegyedként kezeli vagy gondozza a társadalom, és nem gondol arra, hogy ezek az emberek sokszor családban élnek annak ellenére, hogy nincs fedél a fejük felett. Ez több szempontból is gond. Egyrészt nagyon kevés a családokat kompletten fogadó hajléktalanszállás, másrészt a gyerekek jövője szempontjából is nagyon meghatározó ez a probléma. Hiszen amikor bekerülnek egy ilyen intézménybe külön-külön, pillanatok alatt szétesik a család, és a gyermek intézetben nő fel. Sajnos ilyenkor nagyon ritkán egyesül újra a család.” A gyámügyi szervek követelményrendszerének ugyanis csak a legritkább esetben képes megfelelni egy, a hajléktalan státusból éppen csak kiemelkedni kezdő szülő. A család azonban egy olyan erőforrás lehet, olyan motivációt nyújthat a rendszerből kikerülni szándékozó embernek, melynek segítségével sokszorosára nő az esélye a hajléktalan egyén társadalomhoz való felzárkózásra. Besenyei nap mint nap lát példákat erre. Elmondása szerint a hajléktalan ember talán legsúlyosabb problémája, hogy elveszíti motivációját a társadalomban való integrálódásra, hiszen sokan már korábban, a hajléktalansághoz vezető úton elvesztik aktivitásukat. Ugyanakkor, ha van gyermek, nagyobb eséllyel találnak vissza a többségi társadalomba, hiszen a gyermekükért sok mindent képesek és hajlandók megtenni, amit magukért már nem.

A program keretein belül az alapítvány három ütemben összesen tizenkét család utógondozását indította el. Ebből az első négy család már túl van a programon, s most folyik az eredmények összesítése. E családok összetétele, helyzete sokszínű: van köztük klasszikus családmodell, egyedülálló anya a gyermekével, és van olyan család is, ahol hat gyermekét egyedül nevelő anyának sikerült tartósan visszahelyezkednie a társadalomba; de közös bennük, hogy mindannyian újra együtt vannak, van munkájuk és fedél a fejük felett.

S hogy hogyan történik mindez a gyakorlatban? A Sorsfordító Programban egy szociális munkás két hajléktalant, illetve családot gondoz egy éven keresztül, fél év utógondozással, eleinte 15, majd 10, később heti 5 órában. A program végeztével tanulmány készül a gondozottról, mely a ráfordított időbeni és anyagi adatokon kívül tartalmazza a szakmai koncepció elemeinek megvalósításának mértékét, és a tanulságokat is.

Az alapítvány legújabb kezdeményezésének köszönhetően pár hete már magánszemélyek is segíthetik a program sikerét. Több hipermarketben is lehetőség van ugyanis a hajléktalanokat segítő kuponok megvásárlására, melyeket önkéntes fiatalok és idősek árusítanak. „Nagyon jó látni, hogy az önkéntesek jönnek és segítenek; diákok és nyugdíjasok külön-külön és együtt is árulják a Sorsfordító Jegyeket. Rájöttünk azonban, hogy a gyűjtést nem lehet csupán a pénzbeli adományokra korlátozni, hiszen nagyon sokan vannak, akik szeretnének segíteni, de nincs pénzük. Szerencsére lehetőségünk nyílt egy ingatlan területén adományraktárt létrehoznunk, az épület másik felét pedig hajléktalanok oktatására alakítjuk ki.” – mondja Besenyei. „A működésünk lényege, hogy nem elsősorban mi személyesen látjuk el a hajléktalanokat, hanem szakembereket képzünk, majd szupervízióval és költségtérítéssel támogatjuk azokat, akik bevállalják ezt a plusz munkát, és akik egyébként valamilyen más hajléktalan-ellátó intézményben dolgoznak.” Az alapítványnak köszönhetően ma már egyre több hajléktalan család számára nyílik meg egy új esély: annak a lehetősége, hogy kellő motivációval, akaraterővel, valamint igazán elhivatott szakemberek segítségével újra teljes értékű tagjai legyenek társadalmunknak mind egyénként, mind pedig családként.

2004-ben Lyukóbánya bezárásával több mint két évszázados szénbányászat története ért véget Borsodban. Rabi Ferenc, a BDSZ elnöke, aki most új lehetőségként beszél egy mélyművelésű bánya megnyitásáról, családja révén fiatal korától fogva kötődik e szakmához. 

Amikor gyermekkorában feltették Önnek a kérdést: „Mi leszel, ha nagy leszel?”, mi volt a válasza?

Kiskoromban mozdonyvezető szerettem volna lenni, ugyanis édesapám a sajóecsegi állomáson dolgozott, ahol sokszor figyeltem a munkáját, és nagyon tetszett a gőzmozdonyok pályán történő szerelése, menete.

Hogyan került Ön a későbbiekben mégis inkább a bányászat közelébe?

A bükkaljai bányaüzem sajószentpéteri művelődési házában kezdtem el dolgozni népművelő-könyvtár szakos diplomám megszerzése után, amelyet a Bányász Szakszervezet bükkaljai bányaüzeme működtetett. Családom több tagja is a bányaiparban dolgozott, s emiatt nagyon sokat hallottam otthon a különböző, borsodi szénbányákhoz kötődő ügyekről, ami miatt egy természetes érdeklődés alakult ki bennem a bányászat iránt. A művelődési házat követően a borsodi szénbányáknál, majd 1989-től Budapesten a Bányász Szakszervezet központjában dolgoztam. Itt ért a rendszerváltás időszaka, aminek következtében nagyon sok területre kellett koncentrálnunk. Az átalakuló szakszervezeti mozgalomban elsősorban az alapszabály, szervezeti működési szabályzatok, művelődés, kultúra, a szakszervet ügyeinek a kezelése, valamint a szervezetépítés tartozott a munkaköri feladataim közé. Ezt követően megválasztottak ugyanitt alelnöknek, s nyolc éven keresztül a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségében (MSZOSZ) is bizalmat kaptam mint alelnök. Majd a Bányász Szakszervezet nagytekintélyű volt vezetője, Schalkhammer Antal halála után kerestek meg a kollegák, hogy elnöknek jelölnének. Ezek után két és fél éve választottak meg a Bánya-, Energia- és Ipari Dolgozók Szakszervezete (BDSZ) elnökének. Azóta ezt a pozíciót töltöm be, valamint tagja vagyok az Európai Bánya- Vegyi és Energiaipari Szakszervezetek Szövetségnek (EMCEF). Ennek van négy állandó bizottsága, melyek közül az egyiket, a Szociális Párbeszéd Bizottságot vezetem, és ilyen módon tagja vagyok az EMCEF elnökségének és végrehajtó bizottságának is.

Ön ma már Budapesten éli az életét, a munkája, kötelezettségei ide kötik. Mennyi időt tud tölteni mostanában Borsod megyében?

Elég sokat előfordulok továbbra is a megyében, egyrészt, mert egy nagyon jól szervezett szakszervezeti egységünk van ott, a Borsodi Bányászok Területi Tagozata, amely elsősorban a nyugdíjas szakszervezeti tagokat fogja össze. Másészt családi vonatkozásban is nagyon mélyen kötődöm ide, hiszen a testvéreim Miskolcon illetve Sajóecsegen élnek – ahol a szülőházam is van –, és sokszor felkeresem őket.

Szakszervezeti elnökként milyen jellegű napi feladatokat kell ellátnia?

Ez egy rendkívül szerteágazó feladatkör. Elsősorban a munkavállalói érdekvédelem és érdekképviselet határozza meg a tennivalókat, ezen belül is elsősorban a bányaipari aktív és nyugdíjas szakszervezeti tagok érdekképviselete. Széleskörű kapcsolatrendszert építettünk ki, együttműködési megállapodásunk van például a Miskolci Egyetem Földtudományi Karával, a Bányásztelepülések Országos Szövetségével, valamint tagjai vagyunk az MSZOSZ-nek, ahol elnökségi tagságomból kifolyólag is több megbízatásom van. Ezen kívül rendszeresen meg kell jelennem cégeknél, vagy éppen bányajárásokon, ahol helyi szinten is az érdekvédelmi tevékenységet segítem. Kormányzati szinten is kapcsolattartásra törekszem, rendszeresek a levélváltások és találkozók, ezen kívül az elmúlt időszakban az MSZOSZ ipari szervezetei közötti együttműködés területén is jelentős erőfeszítéseket tettem annak érdekében, hogy legyen egy egységesülő, erős ipari szakszervezet Magyarországon az MSZOSZ konföderáción belül.

Mi indította el azt a kezdeményezést, hogy új mélyművelésű bányákat létesítsenek Borsod megyében, és milyen módon befolyásolhatja ez a térség fejlődését?

A borsodi és az ózdi szénbányászat mindig is jelentős foglalkoztatási lehetőséget biztosított a térség lakosságának. Egy bányászati munkahelyhez körülbelül két és fél egyéb más munkahely is kapcsolódik, tehát amikor 18 ezren dolgoztak a borsodi szénbányák keretein belül, ez azt jelentette, hogy hozzávetőleg 40 ezer ember foglalkoztatását tudta a szénbányászat biztosítani. Ezek a munkahelyek viszonylag jól fizettek, biztos megélhetést jelentettek. A bányászember mindig büszke volt a föld alatt végzett munkájára, és joggal, hiszen a természettel folytatott küzdelme állandó kihívást jelentett. A bányaipar híres volt e térségben arról, hogy egyéb közösségi szolgáltatásokat is biztosított, például művelődési intézményeket tartott fenn, sportegyesületeket, nyugdíjas közösségeket támogatott, és ezek révén az adott települések életminősége is magasabb volt. Azonban a bányákat különböző okok miatt 1965-től elkezdték bezárni, ezért folyamatosan új munkahelyeket kellett teremteni. Ezt az egyensúlyt 1990-ig úgy-ahogy fenn lehetett tartani, ekkor azonban tömeges bezárások indultak meg, melynek eredményeképp a mélyművelésű szénbányászat megszűnt Borsod megyében. A borsodi erőműben nem épült kéntelenítő berendezés, így nem felelt meg a környezetvédelmi normáknak. Természetesen azt senki nem akarta, hogy savas esők essenek, vagy kén-dioxid nagy mennyiségben kerüljön a levegőbe, ezért tudomásul kellett venni az utolsó bánya bezárását. Ugyanakkor hazai tüzelőanyagra szükség van. Magyarországon nagy mennyiségben van szén és lignit jelenleg is, és úgy gondolom, hogy ezt a tüzelőanyagot környezetbarát módon fel lehet, és fel is kell használni. Ez a kezdeményezés mindemellett jelentős foglalkoztatást is teremtene a térségben.

Nagyságrendileg milyen mértékű munkahelyteremtésre lehet számítani?

Egy jelentősebb méretű erőmű esetében többezres nagyságrendű foglalkoztatásról lehet beszélni. Egy bányához 1200-1300 főre van szükség, ha egymillió tonna felett akar termelni, melyhez aztán egyéb munkahelyek is kapcsolódnak erőművi, építőipari területekről. Ezen kívül még nagyon fontos, hogy ennek köszönhetően kevesebb gázt kellene importálni, ami a magyar költségvetés külkereskedelmi egyensúlyát is javítaná. Ezek a fő indokok, melyeket több tanácskozás alkalmával megvitattuk, európai szakértők bevonásával is. Egy, a közeljövőben tartandó konferencián többek között ezt a kérdést is szeretnénk nyolc európai széntermelő ország munkáltatói, munkavállalói képviselőinek és az Európai Bizottság előadóinak a segítségével egyeztetni és körbejárni.

A szakszervezetekért, emberekért végzett munkája során mi az Ön ars poeticája?

Úgy gondolom, hogy közösségben kell gondolkodni, mert a közösségi gondolkodás hozhatja magával a szélsőségek megszűnését, az erőszak csökkenését. Hiszem, hogy ennek hatására kiszámítható, biztonságos körülmények teremthetőek egy együttműködő társadalomban.

Kevesen ismerik úgy a II. kerület életét, mint Takács Beáta MSZP-s önkormányzati képviselő, az MSZP-frakció vezetője. Beáta születésétől fogva a kerület lakója, 1990-től kezdve pedig az oktatási, közművelődési, valamint az egészségügyi, szociális bizottságok tagja. A politika gyorsan változó világában kevesek mondhatják el magukról, hogy a rendszerváltás óta folyamatosan jelen vannak a helyi közéletben, politikában. Mire emlékszik vissza legszívesebben a kezdetekből?

20 év egy ember életében nagyon hosszú idő, ami alatt sok minden történik, ám a társadalom életében ez szinte semmi. Ennek ellenére nagyon örülök annak, hogy olyan korba születtem és élhettem, ahol háború nem volt, viszont megélhettem a rendszerváltást, és abban tevőlegesen részt is vehettem. Az első választáson részt venni hatalmas élmény volt, annak ellenére, MSZP helyzete ’90-ben nem volt túl rózsás. Megalakult egy nagyon sokpárti, nagyon színes önkormányzat két MSZP-s képviselővel az akkor még 40 fős képviselő-testületben.

Attól függetlenül, hogy melyik ciklusban ki nyerte meg a választást, képes volt sikereket elérni a szocialista frakció. Ön szerint ez minek köszönhető?

Annak köszönhető, hogy igyekeztünk egy olyan politikai kultúrát meghonosítani, aminek alapján egyrészt minden szavazásnál a kerület lakóinak az érdekeit néztük, másrészt kompromisszumra törekedtünk a vezetéssel.

Melyik időszakot tartja a legszerencsésebbnek önkormányzati szempontból?

A 2002-2006 közötti időszakot tartom a legsikeresebbnek. Az MSZP-SZDSZ közös jelöltjeként szocialista polgármester állt a hivatal élén Horváth Csaba személyében. Kényes egyensúly alakult ki, mindkét oldal 15 fővel képviselte magát. Olyan négy év volt, amikor még arról is konszenzust kellett kötni, hogy mikor legyen szünet egy testületi ülésen. A jelenlegi ciklusban a Horváth Csaba polgármestersége idején indult beruházások zöme folytatódik. S nemcsak azért, mert már megkezdett projektek voltak, hanem azért is, mert a két nagy párt programja nagyon hasonlított egymásra, s az igazi különbség nem a programpontokban volt, hanem a sorrendiségben és az eszközrendszerben.

A rengeteg egyeztetés, kompromisszum eredményeképp az elmúlt két évtizedben rengeteg projekt valósult meg a II. kerületben. Mesélne az elért eredményekről?

1990 óta folyamatosan jelentkező feladat a kerület intézményrendszerének a felújítása. A Móricz Zsigmond Gimnázium új helyen történő elhelyezése az első ilyen nagy munka, de ez nem kerületi beruházás volt. Az egyház visszaigényelte az iskola eredeti épületét, s jelenlegi épületét az állam építette a Törökvészi útra. A gimnázium átadásával a léc nagyon magasra került. Megújult a többi oktatási intézmény is: nagyon szép lett az Áldás utcai iskola, a Medve utcában a Csík Ferenc iskola, a Rákóczi gimnázium, jelenleg folyik a Fillér utcai általános iskola tatarozása. Közben javult óvodáink műszaki állapota. Most építünk egy új bölcsődét, a régieket sorban felújítottuk - ezek a beruházások nem függtek politikai döntésektől, elsődlegesen szakmai döntések voltak.

A szociális és egészségügyi intézmények is szerepelnek a fejlesztések listáján?

Természetesen. A Pesthidegkúti Gondozási Központ új épületet kapott. Felújítottuk a Bem téri intézményt, a Fillér utcai Dréher-villát. A Kapás utcai szakrendelőnek, mely kerületi működtetésű, megújult az épülete és a műszerparkja is. A családsegítő és gyermekvédelmi szolgálat új helyét pedig decemberben adják át a Horvát utcában. Valamint hosszasan sorolhatnám a már megvalósult eredményeket a szelektív hulladékgyűjtéstől a parkosításon át Pesthidegkút csatornázásáig, a földutak felszámolásáig vagy a közterület-felügyelet létrehozásáig.

Milyen szerepet tölt be ezeknél a projekteknél a pályázati rendszer?

Egyre fontosabb szereppel bír. 1994-től nemcsak a kiírások száma, hanem a benne lévő összeg is rohamosan nőtt. A II. kerület jól pályázó kerület, most már kiderült, hogy nagy uniós pályázatot is képes megnyerni: a Mamut - Marcibányi tér - Mechwart-liget háromszögében húzódó új, világvárosi színvonalú városközpont kialakítására.  Ez a jelenlegi Fideszes vezetésű kerületi önkormányzatnak és az MSZP-SZDSZ vezetésű főváros kompromisszumon alapuló, jól együttműködő kapcsolatának az eredménye, amiben tevőlegesen igen komolyan részt vett a kerületi MSZP-frakció. 1 milliárd forintot nyertünk pályázaton, a most induló beruházás végösszege 1,3 M Ft körül várható. A város egyik büszkesége lesz ez a terület.

Mi az a cél, az a motiváció, amiért még két évtized elteltével is töretlen lelkesedéssel dolgozik a kerület lakosaiért?

Nagyon fontosnak tartom, hogy a kerületben élők jól érezzék itt magukat, valóban szeressék és magukénak érezzék ezt a területet, s ne akarjanak elköltözni máshová.

A nagyhírű gyár fennállásának 151. évfordulóját az egykori munkatársak részvételével rendezik meg 2010-ben.

Az évfordulót ezúttal az eredeti helyszínen, a Millenárison ünnepelnék az egykori dolgozók. A szervezők elképzelése szerint jövő év tavaszán kerülne megrendezésre a Ganz gyárnak emléket állító, változatos programokkal és érdekes előadásokkal tarkított családi nap, melynek célja, hogy minél több régi kolléga találkozhasson egymással és családjaikkal újra a gyár egykori területén egy kellemes és élménydús délután eltöltése céljából.

A múlt században Ganz Ábrahám által alapított vasöntödéből fejlesztették ki a későbbiekben a magyar ipartörténet nemzetközi hírű gyáregységét, a Ganz nehézipari gépgyárat. A majd’ másfél évszázadon át sikerrel működő üzemet a ’90-es évek végétől kezdve fokozatosan vidékre költöztették, s eredeti helyén megkezdődtek a Millenáris Park építési munkálatai.

A szervezők szeretettel várják az egykori munkatársak jelentkezését a családi napra az OEK Alapítvány, 1023 Bp. Bimbó út 3. címén.

1. ajtó

Amikor két ember elhatározza, hogy együtt fogja leélni az életét, beláthatatlan mélységű munkába is fognak egyúttal. Egy másik ember megismerése, még ha úgy is érezik, mintha a másik felük lenne, a legnehezebb és egyben leggyönyörűbb életfeladatok egyike. Jól tudta ezt Balázs Béla is, amikor megalkotta a Kékszakállú herceg várát. A történet arról szól, hogy a Kékszakállú herceg félelmetes, titkos ajtókkal teli várába (vagyis saját életébe) viszi újdonsült feleségét, Juditot, hogy boldogan éljenek. Ám Judit vágyik arra, hogy sorra kinyissa a lezárt ajtókat, vagyis, hogy megismerje férje titokzatos lelkének minden rejtekét, ezért sorra kezdi kinyitogatni az ajtókat. Az első mögött egy véres kínzókamrát talál, mely a férfi kegyetlenségét jelképezi. A második ajtó szörnyű fegyvereket és egyéb „hadi szerszámokat” rejt, mely a férfiélet állandó harcainak szimbóluma. A harmadik ajtó mögött rengeteg kincset, gyöngyöt, gyémántot talál Judit, mely a férfi lelki gazdagságát mutatja, a negyedik mögött pedig egy illatos virágokkal teli kert tárul fel az asszony előtt. Ez jelképezi a férfi lelkében lakozó gyengédséget. Az ötödik ajtó mögött egy szép és gazdag birodalom rejtőzik, mely a mindazt jelképezi, amit a férfi létrehozott, amire büszke. A hatodik ajtó rejti a könnyek tavát, vagyis mindazt a bánatot és szomorúságot, melyet a hosszú évek folytán a férfi eltemetett magában azért, hogy mások erősnek lássák. Végül Judit eljut a hetedik ajtóig. Emögött találja a herceg életének három asszonyát; a hajnal, a dél és az este birtoklóit, vagyis a férfi ifjú-, felnőtt- és időskorának szerelmeit. Judit a herceg minden tiltakozása ellenére is feltárta az összes ajtót, és rémülten veszi észre, hogy az utolsó ajtó feltárásával ő is lassan a herceg emlékezetének foglyává válik; a szomorú, lemondó herceg őt is bekíséri az asszonyok közé, és ismét – és vélhetőleg örökké – egyedül marad.

De mit is mond a mai kor embere, nője számára ez a ballada?

Egyes vélemények szerint a szöveg óva int, figyelmeztet bennünket arra, hogy ne nyitogassuk az ajtókat, különösen ne a hetediket. Ne kérdezzünk túl sokat, örüljünk a pillanatnak, a jelennek, és összpontosítsunk a közös jövőre, amit együtt hozunk létre. Ez a meglátás bizonyos szempontból helytálló, hiszen nem visz előbbre, ha görcsösen a múltba kapaszkodunk, s nem tudunk egyszerűen túllépni dolgokon. Ám ez nem azt jelenti, hogy szemet hunyhatunk életünk párjának „előző élete” felett. Azzal, hogy kizárunk információkat, hogy becsukjuk a szemünket és fülünkre tapasztjuk a kezünket, olyan dimenziókat zárunk ki az életünkből, melyet kiváltságos módon egyedül mi ismerhetünk meg a maga mélységében, hiszen mi vagyunk azok, akiket a másik, úgy döntött, beenged az életébe.

Nézzük az első ajtót, a kínzókamrát. Egy férfi lelkében a kínzókamra mint jelkép többféle dolgot is szimbolizálhat. Jelenthet elfojtott erőszakot, ki nem élt brutalitást, jelenthet szexuális viselkedésbeli túlkapásokat, de jelenthet egyfajta különös szigorúságot, megingathatatlanságot is a szükségszerűség érdekében. Bizony elszörnyülködhetünk, ha a megismerési folyamat során kiderül, hogy a férfiben, akivel leélni tervezzük az életet, van egy adag kegyetlenség. De ne ítéljünk elhamarkodottan, hiszen mindenki lelkében ott lapulnak a démonok, sárkányok, de ez az egészséges személyiségnek, aki képes önmagával szembenézni, önmagához a végsőkig őszintének lenni, nem okozhat gondot. A mesékből már tudjuk, hogy a sárkányokat meg lehet szelídíteni, a démonokat el lehet űzni, így a kegyetlenséget is meg lehet fogni és átalakítani valamivé, ami lehet ugyanolyan erőteljes, de pozitív előjelű tulajdonság, például magas fokú elhivatottság, szenvedély, vasakarat, bátorság. Alaptétel, hogy az ember eredendően jó, és minden, ami rossz benne, az egy rossz döntés vagy téves adat következménye csupán. Ebből adódóan a kegyetlenség is csak egy mindent elsöprő erő negatív megnyilvánulása, mely kellő türelemmel, szeretettel és odaadással megfordítható, jóvá tehető.

Nem szabad félni kinyitni az első ajtót. Bár meglehet, hogy a hirtelen felbukkanó lény, aki ez idáig az ajtó mögött lapult, megrémül a váratlan leleplezéstől, ezért védekezésül támadólag lép fel, de ha azt látja, hogy erőtől sugárzó tekintettel nézünk a szeme közé, szempillantás alatt megnyugszik, és életünk végéig hálás lesz, amiért szeretettel, és nem félelemmel fordultunk felé.

2. ajtó

A Kékszakállú herceg félelmetes, titkos ajtókkal teli várába (vagyis saját életébe) viszi újdonsült feleségét, Juditot, hogy boldogan éljenek. Ám Judit vágyik arra, hogy sorra kinyissa a lezárt ajtókat, vagyis, hogy megismerje férje titokzatos lelkének minden rejtekét, ezért sorra kezdi kinyitogatni az ajtókat. Az első mögött egy véres kínzókamrát talál, a második ajtó szörnyű fegyvereket és egyéb „hadi szerszámokat” rejt, a harmadik ajtó mögött rengeteg kincset, gyöngyöt, gyémántot talál Judit, a negyedik mögött pedig egy illatos virágokkal teli kert tárul fel az asszony előtt. Az ötödik ajtó mögött egy szép és gazdag birodalom rejtőzik, a hatodik ajtó rejti a könnyek tavát. Végül Judit eljut a hetedik ajtóig. Emögött találja a herceg életének három asszonyát. Judit a herceg minden tiltakozása ellenére is feltárta az összes ajtót, és rémülten veszi észre, hogy az utolsó ajtó feltárásával ő is lassan a herceg emlékezetének foglyává válik; a szomorú, lemondó herceg őt is bekíséri az asszonyok közé, és ismét – és vélhetőleg örökké – egyedül marad.

Az előző részben kinyitottuk az első ajtót, és azt láttuk, a kínzókamra, ha kellő figyelemmel és megértéssel szemléljük, könnyen válhat erős bástyává, ami mindentől megvéd. De nézzük meg, mi történik, ha kinyitjuk a második ajtót, ahol fegyverek lapulnak? A mai talajvesztett világban a fegyver többnyire egyet jelent a brutalitással, a gyilkolással, de nem feltétlenül volt ez mindig így. Régen a férfiak fegyverrel az oldalukon jártak, de mégsem voltmindennapos a nyílt erőszak. A fegyver sokkal inkább volt szimbólum, mint valós használati eszköz. Az állandó tettrekészséget, a bátorságot, a férfierőt jelképezte, és bár viselője minden kétséget kizáróan enélkül is kiváló férfiember volt, mégis ez a tárgy megerősítette ebben, feltehetően önbizalommal töltöttel el. Ma is azt tapasztaljuk, hogy – nagy általánosságban szemlélve – a férfiak valamilyen módon vonzódnak a fegyverekhez, még ha ez a vonzalom csupán esztétikai élmény alapú is. Mi nők, pedig idegenkedünk azoktól, mert nem érezzük át azt, hogy egy férfi számára ez erőt, hatalmat, magabiztosságot sugároz, hiszen mi másból – jó esetben önmagunkból, női mivoltunk feneketlen mélységű bugyraiból – merítjük az önbizalmat.

De nézzük csak meg jobban, mit jelent mindez. Aki fegyvert ragad, az harcolni akar. Mi a harc? A harc azt jelenti, két ellentétes dolog összecsap, összeméri az erejét, megpróbál győzelmet aratni, jobb lenni. Az egész élet harcok sorozatából áll, ahogy az ellentétes erők megpróbálnak felülkerekedni egymáson. A sötétség és a világosság, tűz és víz, vagy a klasszikus jó és rossz, vagyis az egymást vonzó és taszító erők tánca a harc. E tánc során, bár pillanatonként változik, melyik fél áll nyerésre, de a végső állapot mindig egyfajta harmónia, egy egyensúlyi állapot. Így mondhatjuk, hogy a harc iránti vágy valójában a világgal való egyensúlyra irányuló törekvés, az abban való részvétel. A harc, ha tiszta szándék vezérli, előbbre visz és a túlélésre tanít, és mivel az életben a legtöbb pillanatban meg kell küzdeni valamivel vagy valamiért, nem elhanyagolható, ha valaki valóban félelmek nélkül képes szembenézni, konfrontálni bármivel.

Nem kell tehát félni kinyitni a második ajtót. Ne riadjunk meg a fegyverek látványától, ami elénk tárul, vagyis a harcos szellemtől, amellyel szembe találjuk magunkat. Ha a harci kedv intelligenciával párosul, biztosak lehetünk benne, hogy életünk párja nyughatatlanul küzdeni fog a szerelmünkért és mindenért, ami összeköt bennünket, hiszen egy igazi harcos sohasem adja fel!

 3. ajtó

A Kékszakállú herceg félelmetes, titkos ajtókkal teli várába (vagyis saját életébe) viszi újdonsült feleségét, Juditot, hogy boldogan éljenek. Ám Judit vágyik arra, hogy sorra kinyissa a lezárt ajtókat, vagyis, hogy megismerje férje titokzatos lelkének minden rejtekét, ezért sorra kezdi kinyitogatni az ajtókat. Az első mögött egy véres kínzókamrát talál, a második ajtó szörnyű fegyvereket és egyéb „hadi szerszámokat” rejt, a harmadik ajtó mögött rengeteg kincset, gyöngyöt, gyémántot talál Judit, a negyedik mögött pedig egy illatos virágokkal teli kert tárul fel az asszony előtt. Az ötödik ajtó mögött egy szép és gazdag birodalom rejtőzik, a hatodik ajtó rejti a könnyek tavát. Végül Judit eljut a hetedik ajtóig. Emögött találja a herceg életének három asszonyát. Judit a herceg minden tiltakozása ellenére is feltárta az összes ajtót, és rémülten veszi észre, hogy az utolsó ajtó feltárásával ő is lassan a herceg emlékezetének foglyává válik; a szomorú, lemondó herceg őt is bekíséri az asszonyok közé, és ismét – és vélhetőleg örökké – egyedül marad.

Két cikkben megvizsgáltuk, miért nem kell tartani az ajtók, vagyis a férfilélek rejtett szegmenseinek kinyitogatásától. A harmadik ajtóhoz értünk, a rengeteg kincs és drágakő ajtajához, vagyis a férfi lelki gazdagságának szimbólumához. Először is érdemes megvizsgálni a kérdést, mit is jelent a gazdagság. Mai és elsődleges jelentésként valószínűleg mindenkinek az anyagi javakban való bővelkedés jut eszébe, egy amolyan Dagobert bácsi-féle figura, aki kényelmes tempókkal úszkál az évek során felhalmozott pénzében. Azonban ha kicsit jobban elgondolkodunk, felsejlik e fogalom másik jelentésárnyalata is, mely a szellemi és lelki értékekben való dúskálásra utal. Talán leszögezhetjük, hogy – a látszat ellenére – ez utóbbi meghatározás sokkal egzaktabb, mint materiális párja. Hiszen az anyagi gazdagság egy rendkívül viszonylagos fogalom. Érezheti magát szegénynek az az újgazdag is, aki a szomszédénál csak egy kategóriával olcsóbb terepjárót tudja megvenni, és ugyanakkor érezheti magát határtalanul gazdagnak az a szegény ember is, akit karácsonykor körbevesznek a szerettei, akiket finom, saját sütésű bejglivel tud megajándékozni. Valamint érdekes megfigyelés lehet, hogy két egyazon társadalmi kategóriába tartozó ember közül az egyik folyton csak panaszkodik az anyagi helyzetére, míg a másik úgy érzi, mindene megvan, ami a boldog élethez szükséges.

Mi tehát az igazi gazdagság?

Gazdagság az, ha valaki képes szeretetet adni és kapni, bizalmat szavazni valakinek, aki nem biztos, hogy megérdemli; megbocsátani önmagának és másoknak. Gazdag az, aki képes több oldalról megfigyelni és értelmezni dolgokat, de határozott véleménye van a fontos kérdésekről. Aki lojális a barátaival, a munkaadójával, a hazájával szemben. Aki többre értékeli mások biztonságát, megmentését, mint adott esetben a saját testi épségét. Aki józan ésszel képes megvizsgálni a tényeket, és képes úgy dönteni, hogy azzal a legtöbb embernek a legtöbb jót, és ezzel párhuzamosan a legkevesebb embernek a legkevesebb rosszat okozza. Aki hajlandó észrevenni a világ apró szépségeit, és meglátni a hétköznapi csodákat. Aki képes túljutni az „egyszer élünk, tehát mindent szabad” látásmódon, és úgy élni, felelősséggel saját magáért és másokért, hogy a létet távlataiban szemlélve is elmondhassa, jobbá tette saját magát, esetleg több ember életét, vagy akár a világ egy bármely kis szegmensét is azzal, hogy élt.

Ez tehát a valódi gazdagság, s mindez nem fejezhető ki pénzben. Az ilyen értelemben vett gazdagság arról ismerhető fel, hogy minél többet költ az ember fia, annál több lesz a kincse. Ugyanakkor valamilyen rejtélyes okból kifolyólag ezek az értékek manapság nem örvendenek túl nagy köztiszteletnek. Sőt, vannak olyan közösségek, ahol az ember időnként titkolni kénytelen túláradó lelki gazdagságát, mert jó esetben naivnak, rossz esetben álszentnek kiáltják ki. Neki kell indulni, és felfedezni egy ember, egy férfi lelkében rejlő kincseket, mert meglehet, nem mutatja meg azokat elsőre. Nem kell félni tehát a harmadik ajtó kinyitásától sem, mert felbecsülhetetlen értékek bújhatnak meg mögötte, melyektől mi is csak gazdagabbak lehetünk.

 4. ajtó

A Kékszakállú herceg félelmetes, titkos ajtókkal teli várába (vagyis saját életébe) viszi újdonsült feleségét, Juditot, hogy boldogan éljenek. Ám Judit vágyik arra, hogy sorra kinyissa a lezárt ajtókat, vagyis, hogy megismerje férje titokzatos lelkének minden rejtekét, ezért sorra kezdi kinyitogatni az ajtókat. Az első mögött egy véres kínzókamrát talál, a második ajtó szörnyű fegyvereket és egyéb „hadi szerszámokat” rejt, a harmadik ajtó mögött rengeteg kincset, gyöngyöt, gyémántot talál Judit, a negyedik mögött pedig egy illatos virágokkal teli kert tárul fel az asszony előtt. Az ötödik ajtó mögött egy szép és gazdag birodalom rejtőzik, a hatodik ajtó rejti a könnyek tavát. Végül Judit eljut a hetedik ajtóig. Emögött találja a herceg életének három asszonyát. Judit a herceg minden tiltakozása ellenére is feltárta az összes ajtót, és rémülten veszi észre, hogy az utolsó ajtó feltárásával ő is lassan a herceg emlékezetének foglyává válik; a szomorú, lemondó herceg őt is bekíséri az asszonyok közé, és ismét – és vélhetőleg örökké – egyedül marad.

Eddig átverekedtük magunkat az első három ajtón, megtapasztaltuk a férfi harci kedvének, erejének, lelki gazdagságának rejtelmeit, és túléltük. A negyedik ajtót nyitogatva szokatlan látványban van részünk: egy illatos virágokban dúskáló kertben találjuk magunkat. Ez tehát a férfilélek gyengéd oldala. Bár sokan titkolni próbálják, valószínűleg minden férfiben lakozik egy kis szelídség, meghittség, romantika, vagy legalábbis az ezek iránti vágy. Hogy ez miért érdemel egyáltalán szót, miért nem természetes? Talán azért, mert a gyengédséget általánosan egy amolyan „női” fogalomkörbe sorolják, ami összefüggésben állhat a már oly sokszor megkérdőjelezett „gyengébbik nem” tipológiával. Holott, ha jobban megfigyeljük, a két fogalom – gyengeség és gyengédség – éppen ellentétes fogalmak.

Hogy miért is?

A gyengeség azt jelenti, valaki csekély erővel rendelkezik, nem viseli a nagyobb megterhelést. Ezzel szemben a gyengédséget úgy határozzuk meg, mint hogy valaki szeretetből figyelmes, kíméletes, tapintatos valaki mással szemben. Ehhez pedig bizony erő kell! Hiszen azt a valakit akkor is szeretni kell, amikor hisztis, szomorú, kétségbeesett, ingerült, beteg, vagy amikor már ráncos, kevésbé feszes itt-ott, és az életkedve sem a régi már. Figyelmesnek kell lenni vele a legnehezebb pillanatokban is, amit az élet elénk sodor. És ez sokszor nem egyszerű; a szeretet sokszor nem egyszerű. Szeretni valakit nem egy passzív létállapot, hanem rengeteg erőfeszítést, küzdelmet, sok esetben lemondást igénylő feladat.

Még ha az időjárás messze el is marad az ilyenkor elvárttól, azért kétségbeesni nem kell: mindig akad lehetőség szórakozásra, kikapcsolódásra, ha az ember a szüreti időszakban ellátogat az ország valamely borvidékére.

Idén az ősz alattomos módon egyik napról a másikra köszöntött ránk, keresztbevágva ezzel az őszi langyos napfényben való sétálást, a nagy kirándulásokat, az indiánnyár színeiben való gyönyörködést a szabadban. De azért van remény a szabadidő hasznos eltöltésére, hiszen szeptember a szüreti fesztiválok hava, és ha nem is kisszoknyában, de egy jó meleg sálba bugyolálva élvezhetjük e többszáz éves múltra visszatekintő szép hagyományt.

 A szüreti időszak Magyarországon a régi időkben hagyományosan szeptember vége fele kezdődött, és eltartott akár novemberig is. A szüret kezdetét nagy durrogtatással, zajjal közhírré tették, s ezután kezdődött a munka. A lányok, asszonyok szedték a fürtöket, a férfiak pedig elhordták azokat, s a szüreti nap végén kezdődött a mulatság. A szüret befejeztére pedig a szüreti felvonulás és a bál tette fel a koronát, melyek olyannyira közkedveltek lettek a XX. században, hogy azokon a tájegységeken is elterjedtek, ahol nem is termett szőlő. Tehát a szüreti időszak nemcsak munka és szórakozás harmóniáját jelentette, hanem jelentős összetartó és erősítő szereppel is bírt a paraszti társadalomban, és bár közel nem ekkora súllyal, de bír a mai napig is.

Igaz, ma már nem fonódik össze szorosan a munka az ünneppel úgy, mint a régi időkben, de a szüreti bál minden területen nagy népszerűségnek örvend, hiszen az eseményt számos egyéb program színesíti, úgymint koncertek, utcai főzőverseny, borkóstolás, utcabál, süllőfesztivál, gyermekprogramok és vásár. A fennmaradó szeptemberi hétvégéken érdemes ellátogatni a Balaton északi partjára, Szekszárdra vagy Tokaj-Hegyaljára, ahol az ország legnagyobb szüreti mulatságaiba vethetjük bele magunkat, fittyet hányva a minket cserbenhagyó őszi időjárásnak.

A szüreti fesztiválokról bővebben:

www.babitsmuvhaz.hu
www.tokaj-turizmus.hu
balaton.origo.hu

Ha nagy leszek, elmegyek innen. Ha nem is messze, legalább harminc kilométernél távolabb.
Ha nagy leszek, nem fogok lakásban lakni. Kertes házam lesz, ahonnan, ha kilépek, nem a szomszéd házába, vagy a szomszédba botlom. Lombos fák és döngő méhecskék közé lépek ki. Ha elmegyek sétálni, nem az aszfaltot érzem majd a lábam alatt, és nem néznek át rajtam az emberek, nem löknek fel, nem érzem majd a szagukat. Kavicsot rugdalva megyek majd sétálni, és csak néhány kóbor kutya kísér majd el. Ha úgy tartja kedvem, órákig ücsöröghetek a fűben és figyelhetem a hangyákat. 
Ha nagy leszek, nem a 15-ös busz dübörgésére ébredek majd, ahogy gázt ad az ablakom alatt, hanem verebek és rigók csicsergésére, esetleg harkály kopácsolására.
Ha nagy leszek és összeveszek a szerelmemmel, nem a monitort fogom bámulni könnyes szemmel, hanem felmászom az öreg tölgyfára, és egy nagy zöld levélbe fogom kifújni az orrom. És csak egy csokor hirtelen szedett vadvirággal lehet majd onnan lecsalogatni.

Mit gondoljak most a világról? 

A templom szent hely. Ez így van, akkor is, ha az ember valójában nem hívő, vagyis nem a szó hagyományos értelmében az, bár kétségtelenül hisz, talán jobban is, mint a bigottak, csak épp nem úgy, nem azt, nem vakon, nem mindegy, hogy miben.
A templom szent hely, befogad mindenkit, nyitva áll, menedéket, megnyugvást nyújt, legyen bárki is, aki belép rajta.

Mit gondoljak most a világról, amikor szikronlényemmel rögtönzött látogatást tettünk az előbb említett szent helyen, mert bevonzott miket, érezni akartunk egy perc átszellemültséget, csodálni azt az esztétikai élményt, melyet egy modern építésű templom nyújtani tud, modernitását ötvözve a jól megszokott hagyományos templomi atmoszférával. Mit szóljak én, a spiritualitást már-már megrögzötten megismerni vágyó, lelki táplálékra éhes, modern kor gyermeke, ha belépve a helyre, egy keserű tekintetű nőszemély elszörnyedve az arcomba, majd szinkronlényem arcába bámul, és keresetlen szavakkal kikerget minket a templomból? Ez lenne a világot átfogó szeretet szelleme?

Döbbenet.

Mondanám, hogy a világ kifordult a sarkából, hogy már a kereszténység is kirekeszt, eltaszít, mint minden más, az emberek nem tudnak már szeretni, a fáradt kiábrándultság a világ minden kis szegletében rohasztja a közösségeket, és hogy nincs már értéke a kedves szavaknak; az emberek gyanakodva méregetik egymást, minden mögött ott bujkál a fanyar utálat.

De mit szóljak én akkor, ha mindeme keserű tapasztalatainkat egy McDonald’s-os kiszolgáló fiú ellensúlyozza, aki még valamilyen másik világból átmentett szeretet-impulzust küldve felénk, hatáskörét túllépve, mosolyogva szép napot kíván? Miért tudja ő jobban, hogy mire van szüksége a léleknek?

Azért akkor is azt gondolom, hogy a világ kifordult a sarkából. Szívemből remélem, hogy ezek a rossz korba született „idecsöppent figurák” vissza tudják állítani a helyére. Máskülönben pár éven belül megérjük azt, hogy a templomok ajtaját biztonsági őrök védik az arra járók elől, a széksorokat villanypásztorok választják el egymástól, a misére csak az „arra jogosultak” léphetnek be, és ha nincs apród, amikor a kis ministráns körbejár a kosárral, nem baj, mert lesz nála kártyaterminál is.

Ma reggel, mikor bekerekeztem a munkahelyemre, némileg melegem volt, bár úgy is fogalmazhatnék, hogy literszám ömlött rólam a víz. Később leolvadt a sminkem, majd az arcom is, és ráfolyt a vállamra. De nem tartott sokáig, mivel a vállam is elolvadt, és ráfolyt a térdemre (a lábfejem és a lábszáram akkor már lefolyt a lefolyón). Mikor a törzsem is vízzé vált, tettem még néhány tétova mozdulatot a maradék csonkommal, mely már a folyékony halmazállapot határmezsgyéjén mozgott, majd végül tócsává lettem. Egy részem elpárolgott, a maradékot meg felmosta a takarító.

Tegnap egy műsorból megtudtam, hogy hogyan változik 2010-ben a PTK házasságra vonatkozó jogszabálya. Eddig a törvény egy része így szólt: 24. § A házastársak hűséggel tartoznak egymásnak, és egymást támogatni kötelesek. (Azt gondolom, ha már két ember összeházasodik, ez a minimum.) Na mármost 2010-ben a szöveg a következő módon fog változni: A házastársak kötelesek együttműködni és egymást támogatni. Hűség törölve. A hűtlenség mostantól nem válóok, nem törvénybe jegyzett kötelesség. Hanem opcionális. Választhatsz, hogy házasságodban hűséges szeretnél-e lenni, avagy sem. Együttműködni és egymást támogatni? Ez tehát valamiféle védegylet? Én a fogorvosommal szoktam együttműködni, amikor nem harapom le az ujját, míg az ínyemet vagdossa, de azt hiszem, ez egy másfajta viszony. Most már igazán nem tudom, mit gondoljak a világról. Tudom, hogy a jogszabály csak megpróbált kicsit valóságkövetőbb lenni, és tudom, mert hallom, hogy a házas emberek mostanában visítva röhögik ki azokat az ismerőseimet, akik elképedve hallgatják félrelépéseik történetét, mert azt gondolják, a házasság intézménye bármit is jelent még az embernek. De akkor sem gondolom, hogy mindezt még legalizálni is kéne. Ha mostantól a hűtlenség nem válóok, akkor mi lehet, ami az? Gyilkossági kísérlet? Lehet, hogy 2011-re már azt is magánügyként kezeli majd a házasságjog, mert haladni kell a korral.

Először is szeretném letisztázni, kijelenteni, tudatosítani: a boldogság az ember eredeti, természetes állapota. Másodszorra szeretnék egy egyáltalán nem átfogó, de legalábbis megközelítően irányadó képet adni arról, mit nevezek boldogságnak. Először is, hogy mit nem: a lelkesedést, az ujjongást, az elégedettséget, a kielégültséget, a sikert. Ezek másodrendű érzelmek, melyeket kedvenc ellenségünk, az egónk produkál. A boldogság inkább egyfajta harmóniaérzés, egységélmény. Egybeolvadás. Feloldódás valami magasabb rendű dologban. 
Tehát: az ember természetes, eredeti állapota a boldogság. Hogy akkor miért vagyunk állandóan boldogtalanok, depressziósak, ingerültek, miért rettegünk, szorongunk, sajnáljuk magunkat, utálkozunk, gyűlölködünk? Mert a társadalom erre tanít meg minket. A szocializáció az a folyamat, amely átprogramozza a fejünkben azt az önfeledt, gyermeki állapotot, amikor még tudtuk, mi az az egységélmény, vagyis a szeretet. És mi a boldogság. Amikor még tudtunk annyira a jelenben élni, hogy életünket nem keserítette meg a múlt, és nem árnyékolta be a jövő. A szocializáció az a folyamat, amely mindezt az ősi tudást fokozatosan kitörli az agyunkból, de ad helyette mást: egót. Az ego, mülleri hasonlattal élve, az a szerep, amit jelenlegi életünkben játszik a színészünk, azaz valódi énünk. Az egó emlékezik a múltra és előre vetíti a jövőt. Összegyűjti az összes elszenvedett sérelmet, kudarcot és haragot, és ebből épít utat a jövő felé. Fantáziánk pedig rémképet vagy épp idealizált utópiát fest nekünk jövőként, ami annyira elvakít, hogy nem tudjuk a jelenben a pillanatot megélni. Pedig a jelenben nincsenek félelmek, nincsenek kudarcok. Csak a mindig változó és épp ettől csodálatos létezés.
Leszögezhetjük tehát, hogy egónk letörése - de mivel ez sok életen át tartó feladat, kis engedménnyel: kontrollálása - a kulcs a boldogság átéléséhez. Rendben. De hogy jön ide a képbe a pénz? Hát ez az. Ha megfelelően definiáljuk a boldogságot, látható, hogy egészen más magaslatokban mozog, mint az anyagi világ financiális eszközei, épp ezért nemhogy nehéz, de némiképp értelmetlen dolog is e két dolgot összehasonlítani. De mivel mégis nap mint nap elhangzik a kérdés, tudniillik „kell-e a pénz a boldogsághoz?”, mégiscsak kell róla beszélni, mert az emberek többségének a fejében mégiscsak él valamiféle összefüggéstudat e két dolog között.
Itt megállok. A bejegyzés eredeti folytatásában a Maslow-piramist elemeztem szintek szerint, hogy melyikhez milyen mértékben van szükség az anyagiakra, de rájöttem, hogy vakvágányra futottam, mert a piramis csúcsán álló önmegvalósítás szükséglete még véletlenül sem fedi le azt a boldogságfogalmat, amiről az elején beszéltem. Ugyanis az én boldogságfogalmamhoz nemhogy nem szükséges a pénz, de egyenesen összeegyeztethetetlen vele. Amíg görcsösen ragaszkodunk egy külső körülményhez, és a boldogságunkat tesszük tőle függővé, addig a külvilág történéseinek kiszolgáltatottan hányódunk az életben, nem pedig belülről építkezve teremtjük meg a saját magunk boldog valóságát. Pénz hol van, hol nincs, de mindenképpen megengedhetetlen luxus ettől a dologtól függővé válni egy felébredt embernek. Ezen kívül, ha tényként kezeljük azt a megközelítés is, hogy mindent, amit ebben az életben megélünk, azt saját magunknak teremtjük, bevonzzuk, megidézzük, akkor érdemes azon elgondolkodni, hogy adott esetben miért élünk szegénységben, miért nyomorgunk, miért nincs tető a fejünk fölött. Ehhez tudatosítani kell magunkban azt a meglátást is, miszerint a külvilág a saját belső világunk tükörképe. Tehát, ha azt vesszük észre, hogy nincs munkánk, nincs családunk, nincs pénzünk, nincs otthonunk, nem érdemes elkezdeni vádaskodni, szitkozódni, vagdalkozni, mert ezzel saját magunk ellen vádaskodunk, szitkozódunk, vagdalkozunk. Ha nincs tető a fejünk fölött, érdemes feltenni magunknak néhány kérdést: Mit tanulhatok ebből? Mi lehet a célja? Mi lehet az életem értelme? Miért gátolom saját magam abban, hogy felébredjek, ráeszméljek a sorsomra és elkezdjem azt élni? Ha mégis ez a sorsom: Miért? Miért? Miért? A miérteket pedig egészen addig kell ismételni, amíg meg nem szüljük a választ. Mert ok nélkül nem történik semmi. Sőt, egyáltalán semmi sem TÖRTÉNIK. Mi teremtünk dolgokat. Mi teremtjük a valóságot. És nekünk kell megtanulnunk élni a saját magunk által teremtett valóságban. Csak sokkal könnyebb úgy, ha tudjuk, mi vagyunk az értelmi szerzők.
Amikor végigvettem a Maslow-piramis szintjeit, rájöttem, hogy minden egyes szint egy nagyon fontos pont az ember társadalomban való helytállásához, és ugyanakkor még fontosabb, hogy az ember időnként elveszítse ezeket a megszerzett biztos pontokat. Például ahhoz, hogy tudd, mi az éhség, böjtölnöd kell egyszer három napig. Ahhoz, hogy tudd, mi az a biztonságérzet, el kell töltened legalább egy éjszakát egy kapualjban. Ahhoz, hogy tudd, mit jelent számodra a családi szeretet, el kell veszítened időnként egy- egy szerettedet. Ahhoz, hogy tudd, mi az elismerés, egyszer át kell élned, mi az: kitaszítottnak lenni. Ahhoz, hogy tudd, mit jelent számodra a tudás, rá kell jönnöd végtelen tudatlanságodra. Ahhoz, hogy tudd, mit jelent a szépség, ismerned kell a csúfságot. És ahhoz, hogy tudd, mit jelent számodra az önmegvalósítás, legalább egyszer el kell, hogy veszítsd önmagad. Ez csak egy-egy szükséglet egy- egy ellenpróbája. Mai társadalmunkban ennél tovább nem mehetünk, ha nem akarunk végleg kiszakadni abból. De egyszer érdemes lenne elbeszélgetnünk egy remetével (ez persze eleve nonszensz, de csak tegyük fel). Ő tudna arról igazán mesélni, hogy mit jelent mindent elengedni. És igaz a mondás: „csak akkor tehetsz meg mindent, amikor már semmid sincs”.

Lassan egy hete leírhatatlan érzésgombóccal küzdök. Leírhatatlan, mert nem tudom leírni, nem ömlenek szavakba. Érzés, mert megfoghatatlan és képlékeny, higany-szerű, állandóan változó és kavargó, mint egy örvény. És gombóc, mert komplex, tömör és egységgé keményedett, melyet nem elég a kés hegyével böködni; könyörtelenül szét kell marcangolni, atomjaira szedni, és egyenként újraértelmezni. Ami pedig az érzést kiváltotta, a rádöbbenés: nem elég az, amit adni tudok magamból. Jelenleg nem. Egyáltalán nem elég a szerelem, sem a lángoló, sem a harmonikus; nem elég a szenvedély, amíg csak bennem van, és nem égeti fel elementáris erővel azt, akire irányul; nem elég a biztos tudat, hogy vele akarok örökké lenni, több kell. Eggyé kell válni, egymásba olvadni, individuum mivoltunkat feladva feloldódni a másik lelkében, szellemében. Nem elég kimondani, amire gondolok; azt is ki kell mondani, amit még magam sem tudok, csak érzek, együtt kell szavakká transzformálni a megfogalmazhatatlant, együtt kell értelmezni a valóságot, nem is együtt, egymásban. Ki kell fejezni a félelmeket, legyenek azok akár végzetesnek tűnők, az összes kétséget, amik valaha is felmerültek, a legrejtettebb démonokat, amik a lelkemben laknak; mindazokat, amelyeket már ismerek, és azokat is, amikről még nincs is tudomásom. Fel kell tárni az összes szeretetet, ami megbújik bennem, nem elég a kifejezhető, meg kell próbálni a kifejezhetetlent is formába önteni. Az ego alá merülve meg kell a lelket szabadítani az összes védőrétegétől, melyek az évek útkeresései, a családi kapcsolatok hidegsége, a párkapcsolatok hazugságai következtében kialakultak, hogy aztán a lélek teljes meztelenségében, ragyogó tisztaságában feltárulkozhasson, adni és kapni, feloldani és feloldódni legyen képes, abban a megrendíthetetlen hitben, hogy nincs kockázat, mert ez a szerelem örök.

Munkából hazafele jövet általában nézem az embereket. Beszélgetéseket hallgatok meg. Megpróbálom kitalálni, hogy hívják őket, mivel foglalkoznak, milyen emberek, mennyire harmonikusak, mennyire szeretik a munkájukat, mi a hobbijuk, szerelmesek-e, milyenek az ágyban, milyen az eredeti hajszínük, hogy néztek ki kiskorukban, mi jár a fejükben, milyen a lakásuk, vannak- e gyerekeik, akik fiúk- e vagy lányok, miért olyan szomorúak, vagy miért olyan vidámak. De inkább miért olyan szomorúak.

Közben dalokat éneklek magamban, szövegek ismétlődnek a fejemben, örök nagy igazságokat fogalmazok meg, aztán rájövök, hogy ezt már valaki megfogalmazta, elolvasom az óriásplakátokat, szememmel végigmegyek a betűk vonalain, főleg, ha sokáig áll a villamos, megpróbálok jelen lenni, de nem megy, fölfele nézek, mert lenn minden olyan szürke és koszos. 

És ezzel aztán annyira le is foglalom magam, hogy átlagosan hetente egyszer rossz villamosra szállok.

Mint ma.

Szerintem az ember nem társas lény. Vagyis bizonyos értelemben az, mert keresi a társaságot, mivel azt képzeli, akkor közelebb kerül a valósághoz. Azt hiszi, ha más emberek is jelen vannak, azzal erősödik az ő jelenléte is a világban. Azt gondolja, hogy ha szavakba próbálja önteni belső érzéseit és gondolatait, mások megértik és sorsközösséget vállalnak vele. Sajnos ez nem lehetséges. A legtragikusabb emberi sorsok, csoportok, népek, országok pusztulása más emberek számára csak egy fejezet egy tankönyvből, egy bekezdés egy regényből. Előcsalhat néhány könnycseppet, de csak azért, mert beleképzeljük MAGUNKAT az ő helyükbe. És ezzel máris visszakanyarodtunk végtelen magányosságunkhoz. Végül abban a pillanatban leszünk egyes egyedül az egész világban, mikor felfogtuk, hogy mennyire nagy szükségünk lenne egy szinkronlényre, aki nem azért ért meg minket, mert szavakba próbáltuk önteni az elmondhatatlant, megpróbáltuk kifejezni a kifejezhetetlent, hanem csak van. Lát minket, úgy, ahogy vagyunk, az összes külső mázat és réteget lebontva, bekúszva a kéreg alá, ereinkben folyva, csontjainkba forrva, szemeinkkel látva, szívünkkel érezve.

Ha valami látszólag öncélú, mert sok, befogadhatatlan, mi több, fölösleges, akkor érdemes elgondolkodni, hogy vajon mi váltja ki belőlünk ezt az érzést. Aztán meg azon, hogy amit hiányolunk helyette, az mennyire bír értékkel, haszonnal, mennyire késztet gondolkodásra, vagy mennyire szolgálja a felszínes szórakozást. És akár arra lyukadunk ki, hogy nincs elég erőnk, energiánk, tehát lusták vagyunk a befogadhatatlannal foglalkozni, mert az életünkkel való elégedetlenségre magyarázatként gyártott elméleteinket keresztbe vágja; akár arra, hogy ez valóban kívül esik a mindenkori érdeklődési körünkön, és semmilyen körülmények között nem válhat hasznunkra, már meg is cáfoltuk a dolog öncélúságát. Mert ami akár egy fél percre is gondolatot tud ébreszteni, annak helye van ebben a világban.

Gondban vagyok. Én, aki a szavaknak szentelem az életem, most nem tudom őket a szolgálatomba állítani. Kevesek. Akarnám, hogy a világ megtudja, milyen komoly dolog történik most velem, de amint a szavak elhagyják a számat, megváltozik a jelentésük. Hogy fogjátok most megtudni, milyen misztikus véletlenek alakítják az életemet? Hogy mennyit számít egy pillanatnyi döntés? Egy hangsúly? Egy pillantás? Egy érintés? És főleg egy-egy szó? Hogy magyarázzam el nektek, miért félelmetes az, ha az embernek az élet tálcán kínálja mindazt, amire egész életében vágyott? Hogy mekkora most rajtam a felelősség? Hogy milyen felfoghatatlan ez az egész nagy egybefüggő eseményrendszer, aminek két hete a részese lettem, és minden egyes nappal mélyebbre sodor?
A szavak, legmélyebb szövetségeseim cserbenhagytak. A misztikum bent reked, bennünk formálódik, fejlődik, alakul tovább, azzá, amivé lennie kell.  

Ha netán néhanapján mélyen magatokba néztek, és kiderül, hogy tele vagytok bűnös, beteg, természetellenes, szadista, ősgonosz gondolatokkal, ne féljetek. Gondoljatok arra, hogy sehol se vagytok a Fűrész 3. rendezőjéhez képest!

Ugyanis egy olyan világban élek, ahol, miután kifizetek egy kisebb vagyont mozijegyre és pattogatott kukoricára, a filmet csukott szemmel, befogott füllel nézem végig, de még így is velőmig hatol az iszonyat, fáj minden tagom, beteg leszek a mozi végére attól a mérhetetlen, gyűlöletes szadizmustól, ami a vászonról árad.

És amikor már azt hiszem, hogy ezt nem lehet tovább fokozni, megtudom, hogy készül a negyedik rész. Vajon mi lesz benne? Kis újszülötteket vagdosnak szeletekre élve? Vagy kifacsarják őket, mint egy citromot?

Tegnap, miközben csukott szemmel hallgattam a film halálhörgéseit, kicsordult a könnyem. Elsősorban magamat sirattam, amiért bemocskolom a lelkem egy ilyen iszonyattal, még ha csak film is, másodsorban pedig a világot, amiért földi halandóként át kell esned egy csomó ilyen „próbán”, ha naprakész akarsz lenni. Mert ugye, ha nem rettegted végig a Fűrész akárhányat hányingerrel küszködve, akkor nem vagy elég up-to-date.

Úgy tűnik, az embereknek mindig kell, hogy legyen valami, amitől eliszonyodnak. Ha épp nincs világháború vagy népirtás valahol, megteremtik maguknak a kis privát kínzókamrájukat. Mert az ember, úgy tűnik, természetéből adódóan mazochista. Nem panaszképpen mondom egyébként, csak megállapításképpen. Nem ítélkezem, hiszen én is résztvevő vagyok az emberiség közös nagy szado-mazo rítusában. Amíg fizetek az ilyen mozikért, addig más is fizetni fog, és mindaddig az erőszak lesz a szórakoztatóipar legfőbb bevételi forrása, mígnem az emberiség egyszer telítődik, és megálljt parancsol. Ellenkező esetben szép lassan felaprítjuk és jóízűen elfogyasztjuk egymást. Mert ezek után már csak az következhet.

Ilyenkor ősszel, iskolakezdéskor nehéz választás elé áll a szülő az írószervásárlás terén, hiszen ott van a rengeteg méregdrága, színes, multifunkciós, zenélős kütyü, az összecsomózható ceruzától kezdve az éneklő tolltartóig minden, ami szem-szájnak ingere, míg a másik oldalon ott az olcsó távol-keleti áruk tömkelege, melyek többsége nem kevésbé színes, azonban sokkal kevésbé tartós, mint minőségi társaik. De ugye ott van az ár…

Ugyanakkor van egy másik szempont is. Mind a drága, mind az olcsó írószerek többsége műanyagból készül. A színes, szagos radírok, a mesefigurás tolltartók, iskolatáskák és tornazsákok alapanyaga PVC, melynek újrahasznosítása Magyarországon egyelőre még nem megoldott, önmagától nem bomlik le, ráadásul rákkeltő anyagokat tartalmaz, melyek kioldódva különösen veszélyesek lehetnek az emberre, főleg a gyerekekre nézve. Ezért nagyon fontos szempont a környezetbarát anyagból készült, illetve újrahasznosított termékek megvásárlása.

Először is tehát kezdjünk el arra törekedni, hogy azokat a műanyag termékeket, melyeket helyettesíteni lehet természetes anyagból készültekkel (gyakorlatilag szinte mindent), hanyagoljuk. Műanyag dossziék helyett vegyünk papírmappát, műanyag vonalzó helyett fát, műanyag ceruzahegyező helyett fémet, s mindezekből is részesítsük előnyben a minél kevesebb csomagolóanyagba burkoltakat.

Ma már egyre szélesebb körben lehet kapni újrahasznosított anyagokból készült füzeteket a fakítóan fehér, fényes papír helyett, melyeknek egyrészt a tapintása is kellemesebb, másrészt nem a környezet rovására készültek. A PVC tolltartó helyett sokkal eredetibb egy házilag készített, egyedi mintájú, s emellett sokkal környezettudatosabb is. Ugyanez a helyzet a tornazsákkal is, arról persze nem is beszélve, hogy a tornacuccoknak nem is tesz kifejezetten jót a műanyag zsákban való aszalódás egy álló napon át.

Ha már a csomagolásnál tartunk, érdemes egy szót ejteni az uzsonnacsomagról. Ha almát, körtét, banánt teszünk a csomagba, az nem csak hogy egészségesebb, mint a fóliázott csokiszeletek, de természetes, saját "csomagolásuknak" köszönhetően még külön fóliát sem igényelnek, ami által kevesebbet kell szemetelni egy étkezés alatt. Valamint az uzsonnás zacskót sem kell minden alkalommal kidobni, nagyszerűen fel lehet használni ugyanazt a darabot akár egy-két hétig is, ha vigyáz rá a gyermek.

Fontos tehát, hogy jövőbe tekintő szemmel nézzünk a tanszervásárlásra is, és vegyük a fáradságot felkutatni azokat a helyeket, ahol "újrapapír" holmikat vásárolhatunk a tanévkezdéshez. Ehhez egy jó tipp a Hulladék Munkaszövetség (HuMuSz), ahol szinte minden iskolai eszköznek megtalálható a környezetbarát, újrahasznosított anyagból készült változata. Amit pedig nem lehet boltban megvásárolni: az a tudatos hozzáállás, amivel például megfordítjuk a papírlapot, ráeszmélve, hogy a másik oldalára is lehet jegyzetelni, ahelyett, hogy rögtön egy új után nyúlnánk. Mert bármilyen furcsa is, az ilyen kis dolgoknál kezdődik el az igazi környezettudatos gondolkodás.

Egy család életében napi rendszerességgel jelennek meg olyan problémák, melyek nem elsősorban gyakorlati megoldást igényelnek. Például kamasz gyermekünk szerelmi bánatát nem fogjuk tudni saját magunk megoldani; és nagyszüleink időskori depresszióját sem fogjuk tudni egy varázsütéssel megváltoztatni úgy, hogy újra tizenhat évessé varázsoljuk őket. Viszont van egy másik módszer, amivel átsegíthetjük szeretteinket a nehéz időszakokon: ez a hallgatás. Az aktív hallgatás.

Az aktív hallgatás nagyban különbözik a passzív hallgatástól. A passzív hallgatás során sokszor nem is igazán hallgatunk, csak meghallunk valamit, és olyanképpen hat ránk, mint a háttérből egy rádióműsor: nem is igazán tudjuk, miről van benne szó, de kellemes a fülünknek, hogy szól valami. Az aktív hallgatás esetében teljesen másról van szó. Meg akarjuk érteni, egészében látni a másik ember nézőpontját, érzéseit, gondolatait. Mindezt nem tudjuk másként, csak ha mi magunk is kicsit azzá válunk, aki beszél. Addig, amíg nem tudjuk teljes mértékben átültetni a problémát a mi életünkbe, amíg nem tudjuk magunkat belehelyezni a másik ember élethelyzetébe, addig csak tippeket, vigasztaló frázisokat nyújthatunk számára, de nem igazi megértő szeretetet, valódi megoldásokat.

Ennek érdekében csendben figyeljünk, folyamatos szemkontaktust fenntartva. Ahol úgy érezzük, hogy a másik elakad, ott észrevételekkel, helyénvaló kérdésekkel tovább lehet lendíteni őt a holtponton.

Tanácsok osztogatása helyett időnként álljunk meg és foglaljuk össze, amit hallottunk, egyrészt, hogy vajon mindent jól értettünk-e, másrészt ez a családtagunk számára is jó rálátást adhat saját problémájára. Fontos, hogy ne ítélkezzünk, ne fűzzünk a hallottakhoz kéretlen kommentárokat – ezzel csak hátráltatnánk a problémamegoldást, hiszen azt az érzetet keltenénk a másikban, hogy nem bízunk benne annyira, hogy ő is jól látja és kezelni tudja a problémáját. Nem szabad elhagyni a megértő hallgató státusát! Azt is észben kell tartani, hogy az illető rokon valószínűleg épp érzelemből, dühből, elkeseredettségből beszél. Ezért ne helyezkedjünk ellentétes oldalra, még ha teljesen másképp is látjuk a dolgot. Észérvekkel megbeszélni a problémát elég lesz akkor, amikor már ő is kívül tud helyezkedni az érzelmein s felülről kezelni a szituációt. Tehát a feladatunk kívül maradni annyira, hogy segíteni tudjuk a problémamegoldást, de bele is kell helyezkednünk annyira, hogy teljesen megértsük gyermekünk, szülőnk vagy párunk nézőpontját, érzelmeit. Ez különösen nehéz feladat, hiszen mi is érzelmekkel viseltetünk irántuk, s minket is bánt az ő bánatuk. Ez nagyfokú tudatosságot igényel. Mindez persze általában ösztönösen működik, de azért fontos, hogy néha kritikus szemmel megnézzük: vajon valóban jó hallgatóság vagyunk-e? Nem akarjuk-e a véleményünket a másikra erőltetni? Nem akarjuk-e befolyásolni? Ha ezekre a tényezőkre tudatosan odafigyelünk, hálás, boldog és konstruktív problémamegoldó családtagok vesznek körbe minket rövid időn belül, s látni fogjuk, hogy hallgatni tényleg arany...

Nemrég tartottál egy outdoor tréninget az egyik műsorszolgáltató cégnek Balatonkenesén. Mesélj erről, kérlek, pár szót.

Ezt a tréninget 84 embernek tartottuk. A program a cég munkatársainak és vezetőinek is szólt, lényege a csapatépítés volt. A munkatársak külön telephelyeken dolgoznak, és ebből kifolyólag nem, vagy csak alig ismerik egymást személyesen. Bár nagyon erőteljes az online kommunikáció, mégis, ez a tréning nagyon jó alkalom volt arra, hogy személyesen is megismerkedjenek.

Ez standard programja a Comline-nak?

Nem, ez nem standard program. Ez egy outdoor tréning volt, ami azt jelenti, hogy többségében gyakorlati feladatok voltak az elméleti feladatok mellett, és a gyakorlati feladatokból nyert konklúziókkal kellett megerősíteni az elméleti részt a feladatok végén. Ugyanakkor a program olyan sikeres volt, hogy felmerült az ötlet, hogy kellene egy ilyen standard programot is létrehozni a Comline-ban, hiszen a hasonló multinacionális cégeknek nagy szüksége van az ilyen típusú csapatépítésre.

Kiknek ajánlanád ezt a programot, és miért?

Mindenféleképpen olyan társaságoknak, akik több telephellyel rendelkeznek; akiknél nagyon fontos az, hogy a személyes ismeretség kibővüljön, ahol szükség van némi konfliktuskezelésre a feszültség oldására, vagy ahol érződik, hogy a csapatmorál nem olyan jó. Ahol klikkesedés tapasztalható, nem tudják pontosan, kinek mi a feladata, ahol a kommunikációs vonalak nem annyira tiszták, és ahol a csapatszellemet kell növelni, ott ez a tréning megoldást tud nyújtani. A program színvonala, stílusa és jellege lehetővé teszi, hogy multinacionális cégeknek is tartsuk ezt a programot, tehát ilyen esetekben is nagyon jó szívvel ajánlom ezt a tréninget.

Melyek azok a kérdések, amikre választ adott ez a program?

Hogyan működjünk együtt? Hogyan kommunikáljunk egymással úgy, hogy hatásos és sikeres legyen? A képzés során megtanulták használni az affinitás-realitás-kommunikáció háromszögének eszközeit, az érzelmi tónusskálát, mindezt játékosan, viccesen és froclizva is begyakorolták, tehát beépült a szóhasználatukba, a mindennapjaikba. Tudatosult bennük, hogy ha összehangoltan haladnak egy közös cél irányába, akkor ügyesebbek, gyorsabbak. Például a toronyépítési játék is arról szólt, hogy megadott idő alatt hogyan lehet a legtöbb jót kihozni a csapatból az eredmény érdekében; vagy a jelmezverseny, ahol a kreativitás került előtérbe, ahogyan az hozzájárul a jó csapatmunkához. A program választ ad azokra az alapvető kérdésekre, hogy hogyan kommunikáljunk, hogyan ismerjük meg a másikat, milyen módszerekkel tudunk közös felületet teremteni, például a másik munkájának elismerésével, vagy legalábbis az iránta való érdeklődéssel. Választ ad arra a kérdésre, hogy hogyan tud egy szervezet valóban csapatként működni.

Mik azok a kérdések, amikre az ügyvezetők keresték a választ?

A fő kérdés az volt, hogy hogyan lehet elérni azt, hogy az alkalmazottak ne beszéljenek el egymás mellett, hanem megértsék egymást. Nem csak az volt a kérdés, hogy a vezetők hogyan adják ki a feladatokat, hanem hogy a már kiadott feladatokat hogyan kommunikálják egymás között az egymás mellett vagy fölött elhelyezkedő vonalak.

Hogy látod, mik voltak azok a hiányosságok, melyeket kezelni kellett?

Volt egy bizonyos mértékű kommunikáció-hiány, ami a szervezésnél okozott némi nehézséget. De többek között ezek voltak azok a hiányosságok, melyeket a tréning kezelni volt hivatott. Tehát a maximális kontroll megtartása, a feladatok nagyon részletes, „check-lista”-szerű betartása és betartatása, ami némi gyakorlásra szorult. A másik tapasztalat saját részről az volt, hogy ekkora létszámnál nagyon pontosan be kell tartani az egyes modulokat, és nagyon szoros kontrollt kell tartani a résztvevőkön, hiszen nem könnyű egy játék után visszaterelni nyolcvan embert egy terembe.

Mit tapasztaltál, mi jött létre a program után a csapatban?

Mindenkitől azt a visszajelzést kaptam, hogy nagyon jól érezte magát. Nagyon sokan végre megismerték egymást, olyanok, akik már számtalanszor beszéltek telefonon, de eddig nem tudtak arcot társítani a hanghoz. Sokan lelkesen mesélték, hogy rájöttek, hogy a kollégájuk valójában milyen „jó fej”! Azt mondták, nagyon sok olyan jó kommunikációs eszközt kaptak, amiket ahhoz tudnak használni, hogy kapcsolatokat építsenek ki, akár munkatársi, akár párkapcsolatról legyen szó. Tehát olyan eszközöket kaptak, amiket a visszajelzések alapján használnak is. Más nézőpontokból nézik egymást, toleránsabbak lettek egymással.

Van esetleg valami emlékezetes történet a tréningről, amit szívesen megosztanál az olvasókkal?

Nekem a jelmezverseny tetszett leginkább. Kihirdettük a feladatot, az emberek megkapták az eszközöket: krepp-papírt, fekete szemeteszsákot, celluxot és ehhez hasonló dolgokat, a mikből nem is gondolták, hogy jelmezt lehetne készíteni. Nekem az a folyamat tetszett, ami a csapatban az ötlet kialakulásától a megvalósításig lejátszódott. Az a döntés, az az egyetértés, az a dinamizmus, amivel például a nyertes csapat elérte a célját, az számomra nagyon emlékezetes volt. Ez a csapat az Alice Csodaországban című jelmez együttest alkotta meg, és egészen elképesztő volt az a kreativitás, ahogyan például a Bádogembert alufóliába, szemeteszsákba és WC-papírba csomagolva bemutatták. El tudták hitetni az emberrel, és ők is elhitték, hogy ez valóban egy csodálatos Alice Csodaországban-előadás. A semmiből emberi kreativitással és csapatmunkával egy briliáns ötletet tudtak megvalósítani. Ez egyébként igaz minden emberre; ha játékként, játszmaként élik meg a feladatokat, és emögött egy jó csapat is áll, akkor bármit képesek létrehozni.

Egy híres divatruházati cégnél tartott tréninget az elmúlt hetekben. Mondana pár szót a képzés témájáról és résztvevőiről?

Ez egy értékesítési tréning, melyet az üzletvezetőknek, üzletvezető helyetteseknek tartottam. A program a példamutatás elve szerint működik, vagyis a képzés után a vezetők megpróbálják átadni a beosztottak számára azt a tudást, amit a képzés során megszereztek, de tervben van a későbbiekben a beosztottak közvetlen képzése is.

Mióta standard programja ez a Comline-nak?

Már évek óta. A standarditást úgy kell érteni, hogy minden egyes cégnél alakítunk rajta, attól függően, hogy az adott vállalatnál milyen jellegű értékesítés folyik. A bolti eladókat bizonyos szempontból más dolgokra képezzük, mint mondjuk a szolgáltatás-értékesítőket, hiszen az előbbieknek nem kell például hideghívással behívni az ügyfeleket. Ezért mondom, hogy a standarditást úgy kell értelmezni, hogy vannak standard alapjaink, és azt alakítjuk a cég igényei, profilja szerint.

Kinek ajánlanád ezt a programot, melyet most tartottál, és miért?

Bárkinek, aki bolti vagy pult mögötti értékesítést végez, tehát a munkája azon alapszik, hogy bejönnek hozzá az ügyfelek; vagy pedig olyan vezetőknek, akinek ilyen profilú üzlete van, mivel ez a program erre a típusú eladásra lett kihegyezve.

Mik azok a kérdések, melyekre választ ad ez a program?

Arra ad választ az értékesítőnek, hogy mit csináljon azokkal az ügyfelekkel, akikkel eddig nem nagyon tudott, vagy nem szívesen kezdett semmit, vagyis az úgynevezett nehéz emberekkel. Nagyon sokszor tapasztaljuk ugyanis, hogy akik üzletben értékesítenek, nem rendelkeznek túl nagy önbizalommal. Sokszor nem értékelik magukat megfelelően, vagy csak azért vannak ott, mert valahol dolgozni kell, és sajnos ezzel a hozzáállással elég nehéz megszólítani az ügyfeleket. Amire a fő hangsúlyt helyezzük, hogy ezt a jeget áttörjük, és az eladó hajlandó legyen elkezdeni beszélgetni; elhiggye, hogy ő is hozzá tud járulni a sikerhez, de ez csak úgy működik, ha hajlandó megszólítani az ügyfelet.

És mit mondanak, miért nem szeretnek beszélgetést kezdeményezni?

Leginkább azért, mert sok vevőnek eleve rossz véleménye van az ilyen helyekről. Azt tapasztalják, hogy nem kompetens emberek állnak a pult mögött, ezért úgy gondolják, hogy ők maguk megoldják. Azonban rengetegszer tapasztaljuk, hogy ha már a vevő elindul kifelé, és az ajtóban megállítja az eladó azzal, hogy „Látom, nem sikerült találni semmit, ami tetszett volna”, vagy valami hasonlóval, akkor 10-ből 7 esetben legalább egy pólót el lehetett adni. Az illető sok esetben még maga sem tudja, hogy pontosan mit akar, vagy ha tudja, is sokszor előfordul, hogy nem találja azt meg. Éppen ezért azt tanítjuk meg az eladóknak, hogy hogyan tudják áttörni ezt a jeget saját magukban és a vevőkben is. Mi magunk is tapasztaljuk, hogy ha az üzletben odajön hozzánk egy eladó, legtöbbször csak azt mondjuk, köszönjük, csak nézelődünk. Mi azt mutatjuk meg nekik, hogy kinél mit lehet ilyenkor tenni; ki az, akinél rögtön tovább lehet menni, és ki az, akinél nem, mert az esetleg ellenséges reakciót válthat ki. De mivel az eladók eleve attól félnek, hogy ellenséges reakciót kapnak, ezért inkább meg sem próbálják. Ehhez adunk nekik nézőpontokat, ezt gyakoroltatjuk be velük, hogy hogyan tudják ezt elérni. Nyilván, amikor eszközöket kapnak a kezükbe, akkor sokkal bátrabban kezdeményeznek.

Mik azok a kérdések, amikre az ügyvezetők keresik a választ például egy ilyen típusú vállalatnál?

Leginkább arra keresik a választ, hogy hogyan tudják megmozdítani az embereiket. Ezen a területen azért nem jellemző túl magas fizetés, és nagyon sok olyan fiatal pályakezdő dolgozik ott, akiknek nem ez az életcélja, és inkább csak időtöltésből dolgoznak a cégnél. A vezetők legnagyobb kérdése ezért az, hogy ezt a fajta hozzáállást hogyan tudnák megváltoztatni.

Hogyan látja, mik azok a hiányosságok, amiket kezelni kell az ügyfeleknél vagy a vezetőknél?

Vezetőknél leginkább azt, hogy a vezető sokszor nem látja át azt a dolgot, hogy a vezetés is egy szakma. Nyilván sok mindenben nagyon tehetségesek, kitartóak, hiszen enélkül nem tudnának egy céget működőképesen vezetni. Egyszerű hasonlattal élve, vannak nagyon tehetséges focisták, akik kitűnnek a többiek közül, viszont ahhoz, hogy a maximumot ki tudják hozni magukból, hogy adott esetben a világválogatottba bekerülhessenek, minden esetben szükség van egy jó trénerre, jó edzőre a háttérben. Mi ezt a hátteret tudjuk megadni a vezetőknek. Mindenkinek megvan a maga területe, amiben nagyon jó, és amiben esetleg nem annyira. A hatékonyságot úgy tudjuk növelni, hogy tudatosítjuk azt, hogy amit jól csinál, miért csinálja jól; hogy át tudja adni az alatta lévő vezetőknek a hatékonyság módszerét. Amit pedig esetleg nem csinál olyan jól, abban segítünk, hogy hogyan tudja olyan formába önteni, hogy igazán hatásos és működőképes legyen.

Mi a tapasztalata, mi jön létre egy ilyen program után egy vezetőben a szemléletet, a teljesítményt illetően?

Ha vezető is részt vesz a programon, akkor egyértelműen látja, mik azok a dolgok, amiket utána ténylegesen számon kérhet az embereken, mik azok a dolgok, amikre neki utána figyelmet kell helyezni, hiszen mi csak a képzés és az utánkövetés idején vagyunk ott velük; a napi gyakorlatban azonban a vezetőnek kell kontrollt tartani a csapaton, az ő feladata, hogy mindenki valóban begyakorolja és alkalmazza a tanultakat.

És a csapatban milyen változások figyelhetők meg?

Egyértelműen emelkedik az önbizalmuk, az érzelmi-lelki állapotuk feljavul a program hatására, hiszen azokhoz a dolgokhoz, amiktől eddig féltek, most eszközöket kaptak és begyakorolták azokat.

Van-e olyan történet a programról, amit szívesen megosztana az olvasókkal?

Talán a reklamációkezelés egy olyan sikertörténet, ami nagyon érdekes. Az egyik eladó lány nem tudott mit kezdeni egy problémás vevővel, aki megjelent a boltban, és elkezdett hangoskodni, ordítozni. Egy olyan dolgot akart kicseréltetni, amit ő szúrt el, és a magatartásával próbálta leplezni azt a tényt, hogy ő a hibás. A lány a tanultak alapján elkezdte kezelni a szituációt, pillanatok alatt elsimult a dolog, és mindkét fél számára kielégítő megoldással sikerült lezárni az ügyet.

Nemes-Nagy Szilvia a Comline szolgáltatási osztályvezetője. Hét éve tart tréningeket a cégnél nagy sikerrel. A Power Program elnevezésű képzésről kérdeztük.

Mit takar a Power Program elnevezés?

A power szót kétféleképpen lehet értelmezni. Egyrészt erőt jelent. Azt nem kell különösebben ecsetelnem, hogy a mai gazdasági helyzetben egy cég vezetéséhez miért lenne szükség erőre. De van egy másik jelentése is, ez pedig a hatalom. Ehhez a szóhoz nagyon sok negatív értelem kötődik, hiszen a hatalmon lévők a történelem során nagyon sok keserűséget, nyomort okoztak azok számára, akik meg akartak élni. Van egy harmadik értelme is, amely nagyon is kívánatos a gazdasági életben.  Egy olyan piaci pozíció, amikor mi diktálhatunk, mert mi vagyunk az erősebbek. Az erőnket pedig az adja, hogy jó a piaci részesedésünk, jók a termékeink, jók a promóciók hozzá, erős a cégünk, fantasztikus munkatársakkal dolgozunk, képesek vagyunk terjeszkedni, ismerjük azt a jó érzést, amikor már másolni akarnak bennünket, mert mi vagyunk a jobbak. Tehát a hatalom az, amikor már a befolyásunk a saját területünkre olyan, hogy mi magunk diktáljuk az irányt, a tempót, a trendet. A Power Program pedig ahhoz ad erőt, hogy megszerezzük azt a piaci pozíciót, ahol ilyen pozitív hatalommal tudunk rendelkezni.

A hatalomnak van egy negyedik jelentése is, amely a statisztikák esetében figyelhető meg. Ez pedig nem más, mint amikor olyan bőségesen tudunk bevételt termelni, hogy pici ingadozás, konkurencia megjelenése, nehezebb időszak alapjaiban már nem tudja megrengetni a cégnek a stabilitását. Azért Power Program, mert ennek az állapotnak az eléréséhez ad erőt. Az erő pedig nem más, mint az a tudás, hogy különböző szituációkban, a cég életében tudja-e a vezető, hogy adott pillanatban hogyan értékelje a helyzetet, hogy jó döntést hozzon, és a döntés után a cselekvés se maradjon el.

Mióta standard programja ez a Comline-nak?

Körülbelül hat éve.

Milyen részekből áll össze a program?

Megnéztük, hogy ahhoz, hogy valaki elmondhassa magáról, hogy ő tényleg vezető, mi az a tudás, amivel rendelkeznie kellene, hiszen nagyon kevesen kaptak képzést arra vonatkozóan, hogy hogyan legyenek cégvezetők, nagyobb területek irányítói. Ennek alapján építettük fel a képzést, úgy, hogy az valóban alkalmazható legyen. Hét té,makörön keresztül végig visszük őket egy logikai vonalon, és megismertetjük azokat a legfontosabb eszközöket, melyeket készség szinten ismerniük, használniuk kell nap mint nap. Témánként van egy szeminárium, melynek során egy tapasztalt, magasan képzett konzultáns segítségével megismerkednek a témával, annak gyakorlati alkalmazásával, a megoldásokkal. Utána következik egy vagy két tanfolyam, attól függően, hogy a téma mennyit igényel, ahol az ügyfél ténylegesen megismeri a tanult eszköznek a mélységét, mind elméleti, mind gyakorlati szinten. A program komplexitását, legnagyobb értékét talán az adja, hogy van egy harmadik része is egy témakörnek, ez pedig nem más, mint a tanultak átültetése a saját cégre. Az ügyfelek minden rész után kapnak egy házi feladatot, amely során az eszközt be kell ültetnie a gyakorlatba, és erről számot kell adnia a konzultánsnak. Itt még lehetőség van korrekcióra, ha szükséges. Csak ezután léphet tovább az ügyfél a következő témakörre. Ez a hármas egység biztosítja azt, hogy az a tudás, amit az ügyfél megszerez a programon, az valóban övé lesz, és az a gyakorlatba is átkerül.

Kinek ajánlod ezt a programot, és miért?

Minden olyan cégvezetőnek, aki még emlékszik arra a pillanatra, amikor ő létre hozta a saját a cégét, vagy amikor elvállalta egy cég vezetését. Mindenki megálmodik valamit, de valamennyien tapasztaltuk, hogy a megvalósítás során az akadályok képese héttérbe szorítani azt az álmot, amelyet egykor a szemünk elé vetítettünk, és gyakorlatilag már napi erőfeszítéssé válik egy céget életben tartani. Azok a cégvezetők, akik még látják az eredeti céljukat, és úgy gondolják, hogy ők nem alkusznak meg, és mindenféle szóbeszéd és híresztelés ellenére, amely a gazdasági környezetet illeti, talpon akarnak maradni, létfontosságú az, hogy ezekkel az eszközökkel rendelkezzenek.

De elmondom azt is, hogy kiknek nem ajánlom. Olyanoknak, akik csak egy feladatnak tekintik a céget; akik bár látják, hogy a piaci környezet megváltozott, de nem gondolják, hogy nekik esetleg más vagy többet kell tenniük. Nem ajánlom, mert akkor programról programra egyre rosszabbul fogják érezni magukat, mert egyre inkább látják, hogy mi az, amit meg kellett volna tenniük, de nem tették.

Melyek azok a kérdések, amikre választ ad ez a program?

A Mit? és a Hogyan? kérdésekre. A jó cégvezetőnek úgy kell irányítania a céget, mint amikor Rambó a filmből bevetésre készül, és teleaggatja magát különféle harci eszközzel a bokájától a feje búbjáig, s mivel profi, tudja, hogy melyik szituációban melyikhez nyúljon. A cégvezetők is gyakorlatilag azt tanulják meg a programon, hogy mikor, melyik szituációban mit kell tenniük, melyik eszközhöz és hogyan kell nyúlniuk ahhoz, hogy villámgyorsan kezeljék és elhárítsák az útból az akadályokat.

Mik azok a kérdések, amelyekre az ügyvezetők keresik a választ?

Kikkel vegyem körül magam? Milyen a jó munkatárs, és hogyan tartsam meg őket? Ezek örökzöld kérdések az ügyvezetőknél. A másik pedig a túlterheltség. A program során jönnek rá a vezetők arra, hogy mennyi mindent végeznek, amit nem nekik kellene; és általában ezzel párhuzamosan jön a felismerés, hogy mennyi mindent kellene csinálniuk, amit viszont éppen azért, már mások helyett dolgozik, nem tesz. És mindemellett persze az, hogy hogyan tudják stabilan és folyamatosan növekedésben tartani a céget.

Hogyan látod, mik azok a hiányosságok, melyeket leggyakrabban kell kezelni az ügyfeleknél?

A legalapvetőbb hiányosság, hogy nincsenek képzett vezetők. Egy közúti ellenőrzés során az első dolog, amit megkérdeznek, hogy van-e jogosultságom vezetni a gépkocsit. De képzeljük el, mi lenne, ha a cégek vezetőit, vagy az ország vezetőit megkérdeznénk, van-e jogosítványuk az adott intézmény vezetéséhez. A vezetés egy szakma, és mint ilyen, rendelkeznie kell kompetenciával ugyanúgy, mint egy asztalosnak, szakácsnak vagy orvosnak. És ma a vezetők képzése sajnos még gyerekcipőben jár. Igaz, sok helyen elérhető, nem elég komplexen és gyakorlatias módon.

Mit tapasztalsz, mi jön létre a vezetőkben a program után, mind szemléletben, mind teljesítményben?

Érdekes, hogy ezzel nem kell megvárni a program végét. A felépítése miatt azonnali alkalmazási eredmények vannak, és a program konzultánsaként hihetetlen jó érzés végignézni azt a változást, ami végbemegy az ügyfelekben. Más szemmel néznek a környezetükre, az eseményekre, sokkal magasabb lesz a felelősségvállalásuk, holott előtte sem volt alacsony. Helyére kerül a józan ész, és mivel ez egy nagyon egyszerű vezetői eszközöket adó programsorozat, rendkívüli módon élvezik is. A résztvevői kör pedig egy összetartó csapattá kovácsolódik, keresik egymást, üzleti kapcsolatok jönnek létre közöttük.

A válság kapcsán a legtöbb cég kétségbe van esve; de a Power Programot végzett ügyvezetők közül egyik sem. Mindenki tudja, hogy mit kell tenni, bizakodóak, teszik a dolgukat. És azt hiszem, ez a legnagyobb érték.

Gergelyfy Gábor a Comline konzultánsa 2003. óta. Legutóbb egy üveg-, porcelán- és rozsdamentes termékek nagykereskedelmével foglalkozó cégnél tartott tréninget. Mondana erről pár szót?

Ez egy munkaköri hatékonyság-növelés elnevezésű tréning volt, amely az ügyfél igénye alapján arról szólt, hogy a tevékenység jelentős százalékát lefedő értékesítés, pontosabban partnerkapcsolat-tartás – mivel ők leginkább multi cégeket szolgálnak ki – hatékonyság-növelését kívánták elérni. Valamint egy olyan munkaköri leírás elkészítése volt a cél, amely standardizálja ezt a tevékenységet; egyfajta ütemterv mentén végrehajthatóvá teszi azt. Mindezt egy vizualizált formába öntöttük, vagyis az egész éves tevékenységet felrajzoltuk egy időegyenes mentén, és eszerint dolgoznak azóta is.

Ezen a képzésen vezetők vagy alkalmazottak vettek részt?

Első körben összeültünk az ügyvezetővel és az értékesítési vezetővel, és megnéztük, melyek azok a célcsoportok, amiket ki kell szolgálniuk, vagyis kialakítottunk egy piaci stratégiát 2-3 nap alatt, majd ezután kidolgoztuk azt, hogy mindehhez a partnerkapcsolat-tartóknak pontosan mit kell tenniük.

Ez a képzés standard programja a Comline-nak?

Bizonyos szempontból igen, hiszen vannak lépések, melyeket standard módon véghezviszünk benne, ugyanakkor minden cégnél más. Úgy hívjuk, hogy piaci- és marketing stratégia kiépítése, és ennek egy részét képezi konkrétan a munkaköri elemzés és hatékonyságnövelés, amit ebben az esetben kidolgoztunk.

Kinek ajánlaná ezt a képzést, és miért?

Gyakorlatilag bárkinek, de főleg olyankor ajánljuk ezt a képzést, amikor nincsenek standardizálva a folyamatok. Léteznek munkakörök, és jobb híján egyfajta belső hagyomány alapján végzik azokat, de ennek nincs egy standard formája. Ezáltal a mindenkori kereskedelmi vezető nagyon nehéz helyzetbe kerül, ugyanis nem tudja, mikor, kin és mit lehet „behajtani”. Ez a képzés arra jó, hogy átláthatóvá, pontosan számon kérhetővé teszi a folyamatokat, előre látszik a terheltsége az adott területnek, ami előre tervezhetővé teszi a tevékenységeket. Ez egy sok részecskét mozgató, sok partnert kezelő cégnél nagyon jól átláthatóvá teszi a munkavégzést. Az a visszajelzés a programról, hogy míg eddig az értékesítési vezető ment az alkalmazottak után, hogy elvégeztesse a feladatokat, most megfordult a folyamat, hiszen be vannak állítva a tevékenységek, és most az alkalmazottak mennek az értékesítési vezetőhöz, hogy jóvá hagyassák egy-egy projekt elindítását. Ez nem azt jelenti, hogy most kevesebbet dolgoznak, hanem azt, hogy a vezetők ténylegesen vezetői tevékenységet tudnak folytatni.

Mely kérdésekre ad választ ez a program?

Ez egy nagyon egyszerű dolog. Mindenféle misztikusságot nélkülöz, nagyon egyszerű kontrollmechanizmusok vannak benne; tehát olyan dolgokra ad választ, hogy ez miért NEM misztikus, ez miért NEM megcsinálhatatlan; egy konkrét, nagyon egyszerű megoldást nyújt a vázolt problémákra.

Melyek azok a kérdések, amikre az ügyvezetők választ keresnek?

Jellemzően olyanokra, hogy hogyan lehet átadni, delegálni a feladatokat úgy, hogy azokat meg is csinálják. Hogyan lehet megtartani a kontrollt úgy, hogy a dolgok ne „ússzanak el”, hanem átláthatóak maradjanak. Akár az értékesítési, akár a szolgáltatási területről van szó, ehhez keresnek eszközöket az ügyvezetők. Jellemző, hogy egy vezető, főleg, ha tulajdonos is, nem meri delegálni a feladatokat, mert nem tudja, hogy utána hogyan kontrollálja azokat, és mivel a cég úgymond az ő „gyermeke”, innentől kezdve veszélyforrásként érzékeli azt, ha nem lát mindent.

Hogy látod, melyek azok a hiányosságok, amiket kezelni kell az ügyfeleknél?

A delegálásra való képesség. Egy vezető akkor tud jól feladatot átadni, ha pontosan meg tudja fogalmazni azt. Ez egy sokszor megfigyelt hiányosság. A vezető sok mindent evidens dolognak tekint, azt gondolja, hogy egy adott feladatot mindenki ugyanúgy ért, mint ő, ezért nem magyarázza el jól, nem ellenőrzi, mit értettek pontosan. Használ szavakat, gondolatokat, aminek csak egy része az, amit kimond, mégis elcsodálkozik, feldühödik, amikor azt tapasztalja, hogy nem értették meg. Ez az a készség, amit nagyon sokszor fejleszteni kell.

Mi a tapasztalat, mi jött létre a program után a vezetőkben?

Remény. Felcsillan az a remény, a lehetőség, hogy ezt meg lehet csinálni! Meglátják, hogy kézben lehet tartani a dolgokat, hogy van fény az alagút végén.

És a csoportban?

Ennél a cégnél létrejött egy egymást segítő szándék. Addig is volt együttműködés a tagok között, de most, hogy pontosan látják a feladatokat szétosztva, sokkal tudatosabbá vált ez, tehát például nem kérnek olyantól segítséget, akinél látják, hogy tornyosulnak a feladatok, tehát létrejött egyfajta kölcsönös segítségnyújtás. Illetve még egy dolog, amit érzékeltem, hogy mivel előre látják a feladataikat, felgyorsultak a dolgok, hatékonyabbá váltak mint csapat.

Éjszakai hangoskodás, szabálytalanul parkoló autók, valamint rongálódó műemléképület borzolja a kedélyeket a Bimbó úton.

Az elmúlt időszakban egy éjszakai szórakozóhely zavarja meg a Bimbó úti eleji lakosok nyugalmát újra meg újra. A klub már régóta okoz problémákat a helyieknek, ám az utóbbi időben a zajszint a lakók elmondása szerint csak tovább fokozódott, amiből következően többen tulajdonos- illetve profilváltásra gyanakodnak. A Bimbó úti lakosok már több ízben fordultak a rendőrséghez, valamint az Önkormányzathoz a probléma orvoslása végett, ám egyelőre nem született végleges megoldás a hangoskodásra, üvegcsörömpölésre, illetve a szórakozóhely előtt tömegesen szabálytalanul parkoló gépkocsik problémájára. Bár a lakóknak jogukban állna zajszint-mérést kérniük, melynek határértéket meghaladó eredménye esetén szankcionálni lehetne a szórakozóhelyet, azonban a helyiek nem szívesen keverednének konfliktusba a klub alkalmazottaival illetve vezetőségével.

Pár házzal feljebb a Bimbó úton egy tető nélküli, műemléknek nyilvánított ház áll befejezetlenül, ami miatt a lakosok aggodalmukat fejezték ki mind az épület, mind a saját házuk időjárás okozta rongálódása felett. Bár a munkálatokat félbehagyó vállalkozót már veszélyelhárításra kötelezték, valamint pénzbüntetést is kiszabtak rá, egyelőre még ez ügyben sem történt érdemi előrelépés.

Donáth László 1979 óta evangélikus lelkészként, valamint 1994 óta az MSZP parlamenti képviselőjeként is tevékenykedik. Szülei sorsán keresztül gyermekkorától fogva
élete részévé vált a politika, ugyanakkor közszereplése sokkal inkább nevezhető a maradandó és becsült értékek átadása eszközének, mintsem egyszerű politizálásnak. Bár Budapest 4. számú választókerületében négy alkalommal is újraválasztották, most mégis a II. kerületben indul egyéni képviselőjelöltként Horváth Csaba helyett.

Ön szerint miért döntöttek úgy a III. kerületben, hogy négy sikeres választás után mégsem Önt indítják a képviselő-választáson?

A kérdése mind a mai napig az én kérdésem is. Az indoklás szerint bizonyos felmérések, közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy az én személyem nem eléggé ismert, vagy alig ismert. Mindez annak ellenére, hogy 22 éve Csillaghegyen, illetve Békásmegyeren tevékenykedem lelkészként; hogy egy hektárnyi földön Békásmegyer és Csillaghegy határán az elmúlt tíz évben méretükben és funkciójukban  jelentős épületeket hoztam létre; és annak ellenére, hogy ténylegesen négyszer újra lettem választva. Természetesen tudomásul veszem, hogyha valakinek a bizalma vagy érdeklődése csökken, vagy éppen megszűnik irántam, hiszen ez csak annyit jelent, hogy nem kíván velem egy közösségben lenni. A dolog azért magától értetődő, mivel amikor ’92 legvégén és ’93 elején a III. kerület szocialista pártszervezet akkori vezetői megkerestek és felkértek, két feltételt szabtam. Az egyik, hogy nem lépek be a pártba, nem involválódom.

Ezek szerint Ön soha nem volt az MSZP tagja?

Soha semmilyen szervezetnek nem voltam a tagja. Az Úristenen kívül mással – humorosan szólva – intézményes közösséget nem ápolok. Természetesen végig az MSZP, és sajátos módon végig az SZDSZ is támogatott, ami egy egészen különös kapcsolatrendszert jelentett, nemcsak a III. kerületben, hanem az egész városban is. Mindazonáltal a párton kívüliség volt az egyik feltételem. A másik, hogy a lelkészi hivatásomat nem kívánom egy napra sem szüneteltetni, s ha a kettő összeütközésbe kerülne, akkor a hivatásom javára fogok dönteni. Így történt itt is. Az azonban, hogy az irántam való érdeklődése, figyelme, érzékenysége ezen fiatal III. kerületi szocialista pártvezetőknek megszűnt, nem kényszerít arra, hogy az irántuk való türelmet, megértést és megbocsátást felmondhatnám vagy megszüntethetném. Ezen is éppúgy túllépek, mint oly sok arrogancián, ami ebben az országban ember és ember között történhet. Pontosan tudom, hogy ennél sokkal csúnyább, méltatlanabb esetek is megtörténtek, akár csak abban a húsz évben, amit 1989-90-től fogva mindmáig a politikai gyakorlatomban végigkövethettem.

A II. kerületben milyen módon kérték Önt fel arra, hogy vállalja Horváth Csaba helyett a jelöltséget?

November elején-közepén keresett meg a II. kerületiek kiváló politikusa, egyértelművé téve, hogy egyrészt a III. kerület sajátos magatartását ismerve abban velem szolidaritást vállal, másrészt azt is nyilvánvalóvá tette, hogy az én személyemet, munkálkodásomat, tehát mindazt, ami az én arcommal, nevemmel a nagy nyilvánosság előtt összetartozik, fontosnak ítéli azokban a küzdelmekben, amelyek a következő néhány hétben-hónapban a választás végkifejletéig az MSZP-re. Az ebben a döntésben részt vevő párttagok egyhangúlag elfogadták a Horváth Csaba – Lendvai Ildikó- féle személyi javaslatot rám vonatkozólag. Mindez azzal a különös helyzettel bővül, hogy a II. kerülethez több ízben is közvetlenül kapcsolódott az életem, és nagyon örülök, hogy továbbra is ebben a sajátos, furcsa „budaiságban” tevékenykedhetem, amit csak az ismer, aki beleszületik. Meg kell mondanom, hogy még a pesti ember számára is van valami különös és idegen abban, amit a budai polgári lét magában hordoz.

Önnek a hit segít-e abban, hogy a politikai élet buktatói ne viseljék meg olyannyira a lelkét, mint egy átlagembernek?

Természetesen sokat segít, azzal együtt, hogy ennél sokkal szigorúbb vagyok. Nem választom szét az egyetlen és oszthatatlan emberben a különféle érzékenységeket. Az a biblikus műveltség, amivel rendelkezem, azt jelenti, hogy az ember újra és újra a saját maga személyes gondolkodásán keresztülvíve éli meg azt a történetet vagy tanítást, ami valakivel valamikor megtörtént, s ennek nyomán belehelyezi önmagát a kozmikus vagy univerzális valóságba.  Ez nem egyszerűen az egyes ember konfliktusairól szól, hanem arról, hogy az ember élete gyakorlatilag semmit nem változott néhány tízezer év alatt. Ugyanazoknak a konfliktusoknak vagyunk kitéve. Nem ismerek olyan élethelyzetet, amelyből az Istent ki lehetne hagyni, ha pediglen nem kihagyható, akkor a magatartásomat az ő jelenléte határozza meg, és nem a másik ember kedvessége vagy gazsága. Ennyiben segít a hit, igen.

Ön a családja révén már egész kisgyermekkora óta a politika közelében él. Milyen útravalót kapott Ön a szüleitől, ami a politikai pályára terelte?

A politikai létem szó szerint idő előtti, tekintettel arra, hogy az én apám a ’30-as évek legelején fiatal joghallgatóként kapcsolódott be az akkori budapesti illegális kommunista mozgalomba, és lett az akkori tandíjreform-mozgalom, később pedig az illegális kommunista párt, illetve az abból létre jövő békepárt vezetőjévé. Ennek köszönhette az 1951. januári letartóztatását, ami jóval megelőzte az én születésemet. Mindez hozzá tartozik mindahhoz, amitől és amiből a magam politikusi genezisét ki lehet következtetni, azzal együtt, hogy alig voltam 11 hónapos, midőn 1956 és ’58 között Romániába száműzve éltem a Nagy Imre csoport tagjaként tevékenykedő édesapám büntetéséből kifolyólag. Ez az időszak azért nagyon fontos, mivel dominánsan olyan emberek között nőttem föl, akik számára a közélet formálása, a politizálás élethivatás volt, amelytől meg voltak fosztva. Hihetetlenül bátor, nagy tudású, de meggyötört életű emberek, akiktől kettőt bizonnyal megtanultam. Az egyik, hogy ez a tevékenység nagyon veszélyes. Könnyedén rámehet az ember tisztessége, becsülete, egészsége, miközben illúziókat táplál a szívében. Mások élnek vissza a nevével, a szorgalmával és a tehetségével. A másik, hogy ha már egyszer erre adta az ember a fejét, ha már olyan emberré lett, aki életre-halálra elkötelezte magát a közösség javáért való – ha kell – harcos odaadással, akkor pedig tudnia kell hordozni ennek következményeit.

Érték amiatt támadások régebben, hogy kontrasztot éreztek a lelkészi és a politikusi hivatása között?

Persze. Könyvtárnyi azoknak a gyalázkodó írásoknak, és akár sajtóban, rádióban, televízióban, interneten a nevemmel összekapcsolódó anyagoknak a száma, amelyeket a legkülönfélébb indulatok produkáltak. A családom és én is rettenetesen sokat szenvedtünk azért, hogy megszabaduljunk illúzióktól, hazugságoktól, ideológiáktól, de miután sikerült, az ember már nem adja oda magát újabb illúzióknak és hazugságoknak. Ezt azonban azok, akik változatlanul akármilyen pártállás, értékrend, világnézet vagy vallás hirdetőiként fontosnak tartják, engem és a hozzám hasonlókat mindig gyűlölni fognak, hiszen tudják, hogy a szemfényvesztésnek, az emberek félrevezetésének, kizsákmányolásának zsigeri ellenfelei vagyunk. Ebből származik a konfliktus, semmi másról nincsen szó.

Mi vezette a politikával párhuzamosan a teológia irányába, s mi ad Önnek nap mint nap erőt ahhoz, hogy e két, az embert igencsak igénybe vevő hivatást összeegyeztesse?

Amikor elhatároztam, hogy teológiával akarok hivatásszerűen foglalkozni, akkor alapvetően az izgatott, hogy hogyan lehet az igazságért harcolni, küzdeni úgy, hogy az ember mindig tudja, hogy a személyes léte ki van szolgáltatva mindenfajta szenvedésnek és ellenségességnek. Tudom azt, hogy létezik igazi, teljes odaadás, de sajnos azt kell látnom, hogy ezt nagyon-nagyon ritkán kíséri siker. Számomra a legsúlyosabb példa erre a Názáreti Jézus története: valaki, aki sajátjai, népe, s leginkább népe szenvedői javáért küzdött, és soha semmiféle gyalázatot nem követett el, hogyan válik a vallási és a politikai hatalom áldozatává irigységből, gyűlöletből, bosszúvágytól vezérelve – már ellenei részéről.
Az igazi közéleti tevékenységet mindig gyakorlatinak képzeltem. Nem ideológia, nem rábeszélés, nem reklám, hanem a konkrét emberek valóságos közösségében való részvétel, melynek nyomán a közösség élete jobbá tehető, s melynek révén a közösségben élő emberek egymás sorsát kölcsönösen hordozzák, segítik és támogatják. Ahol senki nem veszhet el, nem sodródhat le az útról. Valamiképpen a közösség értelme, hogy mindenkit, aki ahhoz a közösséghez tartozik, éltessen. Ez a zsidó, ez a keresztény és ez a szocialista meggyőződés – számomra. Csak annyiban és azért tartom a hivatásomat megélhetőnek és nélkülözhetetlennek, amennyiben történik. Ha nem történik, akkor nem vagyok lelkész. Az az illúzióm már régen nincs, hogy attól, hogy valaki zsidó vagy keresztény, szocialista vagy konzervatív, liberális, nemzeti vagy kozmopolita, attól jobb vagy rosszabb lenne. Senki sem igaz önmagában, hanem azzá válik a cselekedeteiben, a másik ember vagy a közösség összefüggésében vagy javára.