Munkából hazafele jövet általában nézem az embereket. Beszélgetéseket hallgatok meg. Megpróbálom kitalálni, hogy hívják őket, mivel foglalkoznak, milyen emberek, mennyire harmonikusak, mennyire szeretik a munkájukat, mi a hobbijuk, szerelmesek-e, milyenek az ágyban, milyen az eredeti hajszínük, hogy néztek ki kiskorukban, mi jár a fejükben, milyen a lakásuk, vannak- e gyerekeik, akik fiúk- e vagy lányok, miért olyan szomorúak, vagy miért olyan vidámak. De inkább miért olyan szomorúak.

Közben dalokat éneklek magamban, szövegek ismétlődnek a fejemben, örök nagy igazságokat fogalmazok meg, aztán rájövök, hogy ezt már valaki megfogalmazta, elolvasom az óriásplakátokat, szememmel végigmegyek a betűk vonalain, főleg, ha sokáig áll a villamos, megpróbálok jelen lenni, de nem megy, fölfele nézek, mert lenn minden olyan szürke és koszos. 

És ezzel aztán annyira le is foglalom magam, hogy átlagosan hetente egyszer rossz villamosra szállok.

Mint ma.