Lassan egy hete leírhatatlan érzésgombóccal küzdök. Leírhatatlan, mert nem tudom leírni, nem ömlenek szavakba. Érzés, mert megfoghatatlan és képlékeny, higany-szerű, állandóan változó és kavargó, mint egy örvény. És gombóc, mert komplex, tömör és egységgé keményedett, melyet nem elég a kés hegyével böködni; könyörtelenül szét kell marcangolni, atomjaira szedni, és egyenként újraértelmezni. Ami pedig az érzést kiváltotta, a rádöbbenés: nem elég az, amit adni tudok magamból. Jelenleg nem. Egyáltalán nem elég a szerelem, sem a lángoló, sem a harmonikus; nem elég a szenvedély, amíg csak bennem van, és nem égeti fel elementáris erővel azt, akire irányul; nem elég a biztos tudat, hogy vele akarok örökké lenni, több kell. Eggyé kell válni, egymásba olvadni, individuum mivoltunkat feladva feloldódni a másik lelkében, szellemében. Nem elég kimondani, amire gondolok; azt is ki kell mondani, amit még magam sem tudok, csak érzek, együtt kell szavakká transzformálni a megfogalmazhatatlant, együtt kell értelmezni a valóságot, nem is együtt, egymásban. Ki kell fejezni a félelmeket, legyenek azok akár végzetesnek tűnők, az összes kétséget, amik valaha is felmerültek, a legrejtettebb démonokat, amik a lelkemben laknak; mindazokat, amelyeket már ismerek, és azokat is, amikről még nincs is tudomásom. Fel kell tárni az összes szeretetet, ami megbújik bennem, nem elég a kifejezhető, meg kell próbálni a kifejezhetetlent is formába önteni. Az ego alá merülve meg kell a lelket szabadítani az összes védőrétegétől, melyek az évek útkeresései, a családi kapcsolatok hidegsége, a párkapcsolatok hazugságai következtében kialakultak, hogy aztán a lélek teljes meztelenségében, ragyogó tisztaságában feltárulkozhasson, adni és kapni, feloldani és feloldódni legyen képes, abban a megrendíthetetlen hitben, hogy nincs kockázat, mert ez a szerelem örök.