2. ajtó
A Kékszakállú herceg félelmetes, titkos ajtókkal teli várába (vagyis saját életébe) viszi újdonsült feleségét, Juditot, hogy boldogan éljenek. Ám Judit vágyik arra, hogy sorra kinyissa a lezárt ajtókat, vagyis, hogy megismerje férje titokzatos lelkének minden rejtekét, ezért sorra kezdi kinyitogatni az ajtókat. Az első mögött egy véres kínzókamrát talál, a második ajtó szörnyű fegyvereket és egyéb „hadi szerszámokat” rejt, a harmadik ajtó mögött rengeteg kincset, gyöngyöt, gyémántot talál Judit, a negyedik mögött pedig egy illatos virágokkal teli kert tárul fel az asszony előtt. Az ötödik ajtó mögött egy szép és gazdag birodalom rejtőzik, a hatodik ajtó rejti a könnyek tavát. Végül Judit eljut a hetedik ajtóig. Emögött találja a herceg életének három asszonyát. Judit a herceg minden tiltakozása ellenére is feltárta az összes ajtót, és rémülten veszi észre, hogy az utolsó ajtó feltárásával ő is lassan a herceg emlékezetének foglyává válik; a szomorú, lemondó herceg őt is bekíséri az asszonyok közé, és ismét – és vélhetőleg örökké – egyedül marad.
Az előző részben kinyitottuk az első ajtót, és azt láttuk, a kínzókamra, ha kellő figyelemmel és megértéssel szemléljük, könnyen válhat erős bástyává, ami mindentől megvéd. De nézzük meg, mi történik, ha kinyitjuk a második ajtót, ahol fegyverek lapulnak? A mai talajvesztett világban a fegyver többnyire egyet jelent a brutalitással, a gyilkolással, de nem feltétlenül volt ez mindig így. Régen a férfiak fegyverrel az oldalukon jártak, de mégsem voltmindennapos a nyílt erőszak. A fegyver sokkal inkább volt szimbólum, mint valós használati eszköz. Az állandó tettrekészséget, a bátorságot, a férfierőt jelképezte, és bár viselője minden kétséget kizáróan enélkül is kiváló férfiember volt, mégis ez a tárgy megerősítette ebben, feltehetően önbizalommal töltöttel el. Ma is azt tapasztaljuk, hogy – nagy általánosságban szemlélve – a férfiak valamilyen módon vonzódnak a fegyverekhez, még ha ez a vonzalom csupán esztétikai élmény alapú is. Mi nők, pedig idegenkedünk azoktól, mert nem érezzük át azt, hogy egy férfi számára ez erőt, hatalmat, magabiztosságot sugároz, hiszen mi másból – jó esetben önmagunkból, női mivoltunk feneketlen mélységű bugyraiból – merítjük az önbizalmat.
De nézzük csak meg jobban, mit jelent mindez. Aki fegyvert ragad, az harcolni akar. Mi a harc? A harc azt jelenti, két ellentétes dolog összecsap, összeméri az erejét, megpróbál győzelmet aratni, jobb lenni. Az egész élet harcok sorozatából áll, ahogy az ellentétes erők megpróbálnak felülkerekedni egymáson. A sötétség és a világosság, tűz és víz, vagy a klasszikus jó és rossz, vagyis az egymást vonzó és taszító erők tánca a harc. E tánc során, bár pillanatonként változik, melyik fél áll nyerésre, de a végső állapot mindig egyfajta harmónia, egy egyensúlyi állapot. Így mondhatjuk, hogy a harc iránti vágy valójában a világgal való egyensúlyra irányuló törekvés, az abban való részvétel. A harc, ha tiszta szándék vezérli, előbbre visz és a túlélésre tanít, és mivel az életben a legtöbb pillanatban meg kell küzdeni valamivel vagy valamiért, nem elhanyagolható, ha valaki valóban félelmek nélkül képes szembenézni, konfrontálni bármivel.
Nem kell tehát félni kinyitni a második ajtót. Ne riadjunk meg a fegyverek látványától, ami elénk tárul, vagyis a harcos szellemtől, amellyel szembe találjuk magunkat. Ha a harci kedv intelligenciával párosul, biztosak lehetünk benne, hogy életünk párja nyughatatlanul küzdeni fog a szerelmünkért és mindenért, ami összeköt bennünket, hiszen egy igazi harcos sohasem adja fel!
