4. ajtó

A Kékszakállú herceg félelmetes, titkos ajtókkal teli várába (vagyis saját életébe) viszi újdonsült feleségét, Juditot, hogy boldogan éljenek. Ám Judit vágyik arra, hogy sorra kinyissa a lezárt ajtókat, vagyis, hogy megismerje férje titokzatos lelkének minden rejtekét, ezért sorra kezdi kinyitogatni az ajtókat. Az első mögött egy véres kínzókamrát talál, a második ajtó szörnyű fegyvereket és egyéb „hadi szerszámokat” rejt, a harmadik ajtó mögött rengeteg kincset, gyöngyöt, gyémántot talál Judit, a negyedik mögött pedig egy illatos virágokkal teli kert tárul fel az asszony előtt. Az ötödik ajtó mögött egy szép és gazdag birodalom rejtőzik, a hatodik ajtó rejti a könnyek tavát. Végül Judit eljut a hetedik ajtóig. Emögött találja a herceg életének három asszonyát. Judit a herceg minden tiltakozása ellenére is feltárta az összes ajtót, és rémülten veszi észre, hogy az utolsó ajtó feltárásával ő is lassan a herceg emlékezetének foglyává válik; a szomorú, lemondó herceg őt is bekíséri az asszonyok közé, és ismét – és vélhetőleg örökké – egyedül marad.

Eddig átverekedtük magunkat az első három ajtón, megtapasztaltuk a férfi harci kedvének, erejének, lelki gazdagságának rejtelmeit, és túléltük. A negyedik ajtót nyitogatva szokatlan látványban van részünk: egy illatos virágokban dúskáló kertben találjuk magunkat. Ez tehát a férfilélek gyengéd oldala. Bár sokan titkolni próbálják, valószínűleg minden férfiben lakozik egy kis szelídség, meghittség, romantika, vagy legalábbis az ezek iránti vágy. Hogy ez miért érdemel egyáltalán szót, miért nem természetes? Talán azért, mert a gyengédséget általánosan egy amolyan „női” fogalomkörbe sorolják, ami összefüggésben állhat a már oly sokszor megkérdőjelezett „gyengébbik nem” tipológiával. Holott, ha jobban megfigyeljük, a két fogalom – gyengeség és gyengédség – éppen ellentétes fogalmak.

Hogy miért is?

A gyengeség azt jelenti, valaki csekély erővel rendelkezik, nem viseli a nagyobb megterhelést. Ezzel szemben a gyengédséget úgy határozzuk meg, mint hogy valaki szeretetből figyelmes, kíméletes, tapintatos valaki mással szemben. Ehhez pedig bizony erő kell! Hiszen azt a valakit akkor is szeretni kell, amikor hisztis, szomorú, kétségbeesett, ingerült, beteg, vagy amikor már ráncos, kevésbé feszes itt-ott, és az életkedve sem a régi már. Figyelmesnek kell lenni vele a legnehezebb pillanatokban is, amit az élet elénk sodor. És ez sokszor nem egyszerű; a szeretet sokszor nem egyszerű. Szeretni valakit nem egy passzív létállapot, hanem rengeteg erőfeszítést, küzdelmet, sok esetben lemondást igénylő feladat.