Egy család életében napi rendszerességgel jelennek meg olyan problémák, melyek nem elsősorban gyakorlati megoldást igényelnek. Például kamasz gyermekünk szerelmi bánatát nem fogjuk tudni saját magunk megoldani; és nagyszüleink időskori depresszióját sem fogjuk tudni egy varázsütéssel megváltoztatni úgy, hogy újra tizenhat évessé varázsoljuk őket. Viszont van egy másik módszer, amivel átsegíthetjük szeretteinket a nehéz időszakokon: ez a hallgatás. Az aktív hallgatás.
Az aktív hallgatás nagyban különbözik a passzív hallgatástól. A passzív hallgatás során sokszor nem is igazán hallgatunk, csak meghallunk valamit, és olyanképpen hat ránk, mint a háttérből egy rádióműsor: nem is igazán tudjuk, miről van benne szó, de kellemes a fülünknek, hogy szól valami. Az aktív hallgatás esetében teljesen másról van szó. Meg akarjuk érteni, egészében látni a másik ember nézőpontját, érzéseit, gondolatait. Mindezt nem tudjuk másként, csak ha mi magunk is kicsit azzá válunk, aki beszél. Addig, amíg nem tudjuk teljes mértékben átültetni a problémát a mi életünkbe, amíg nem tudjuk magunkat belehelyezni a másik ember élethelyzetébe, addig csak tippeket, vigasztaló frázisokat nyújthatunk számára, de nem igazi megértő szeretetet, valódi megoldásokat.
Ennek érdekében csendben figyeljünk, folyamatos szemkontaktust fenntartva. Ahol úgy érezzük, hogy a másik elakad, ott észrevételekkel, helyénvaló kérdésekkel tovább lehet lendíteni őt a holtponton.
Tanácsok osztogatása helyett időnként álljunk meg és foglaljuk össze, amit hallottunk, egyrészt, hogy vajon mindent jól értettünk-e, másrészt ez a családtagunk számára is jó rálátást adhat saját problémájára. Fontos, hogy ne ítélkezzünk, ne fűzzünk a hallottakhoz kéretlen kommentárokat – ezzel csak hátráltatnánk a problémamegoldást, hiszen azt az érzetet keltenénk a másikban, hogy nem bízunk benne annyira, hogy ő is jól látja és kezelni tudja a problémáját. Nem szabad elhagyni a megértő hallgató státusát! Azt is észben kell tartani, hogy az illető rokon valószínűleg épp érzelemből, dühből, elkeseredettségből beszél. Ezért ne helyezkedjünk ellentétes oldalra, még ha teljesen másképp is látjuk a dolgot. Észérvekkel megbeszélni a problémát elég lesz akkor, amikor már ő is kívül tud helyezkedni az érzelmein s felülről kezelni a szituációt. Tehát a feladatunk kívül maradni annyira, hogy segíteni tudjuk a problémamegoldást, de bele is kell helyezkednünk annyira, hogy teljesen megértsük gyermekünk, szülőnk vagy párunk nézőpontját, érzelmeit. Ez különösen nehéz feladat, hiszen mi is érzelmekkel viseltetünk irántuk, s minket is bánt az ő bánatuk. Ez nagyfokú tudatosságot igényel. Mindez persze általában ösztönösen működik, de azért fontos, hogy néha kritikus szemmel megnézzük: vajon valóban jó hallgatóság vagyunk-e? Nem akarjuk-e a véleményünket a másikra erőltetni? Nem akarjuk-e befolyásolni? Ha ezekre a tényezőkre tudatosan odafigyelünk, hálás, boldog és konstruktív problémamegoldó családtagok vesznek körbe minket rövid időn belül, s látni fogjuk, hogy hallgatni tényleg arany...
