Donáth László 1979 óta evangélikus lelkészként, valamint 1994 óta az MSZP parlamenti képviselőjeként is tevékenykedik. Szülei sorsán keresztül gyermekkorától fogva
élete részévé vált a politika, ugyanakkor közszereplése sokkal inkább nevezhető a maradandó és becsült értékek átadása eszközének, mintsem egyszerű politizálásnak. Bár Budapest 4. számú választókerületében négy alkalommal is újraválasztották, most mégis a II. kerületben indul egyéni képviselőjelöltként Horváth Csaba helyett.

Ön szerint miért döntöttek úgy a III. kerületben, hogy négy sikeres választás után mégsem Önt indítják a képviselő-választáson?

A kérdése mind a mai napig az én kérdésem is. Az indoklás szerint bizonyos felmérések, közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy az én személyem nem eléggé ismert, vagy alig ismert. Mindez annak ellenére, hogy 22 éve Csillaghegyen, illetve Békásmegyeren tevékenykedem lelkészként; hogy egy hektárnyi földön Békásmegyer és Csillaghegy határán az elmúlt tíz évben méretükben és funkciójukban  jelentős épületeket hoztam létre; és annak ellenére, hogy ténylegesen négyszer újra lettem választva. Természetesen tudomásul veszem, hogyha valakinek a bizalma vagy érdeklődése csökken, vagy éppen megszűnik irántam, hiszen ez csak annyit jelent, hogy nem kíván velem egy közösségben lenni. A dolog azért magától értetődő, mivel amikor ’92 legvégén és ’93 elején a III. kerület szocialista pártszervezet akkori vezetői megkerestek és felkértek, két feltételt szabtam. Az egyik, hogy nem lépek be a pártba, nem involválódom.

Ezek szerint Ön soha nem volt az MSZP tagja?

Soha semmilyen szervezetnek nem voltam a tagja. Az Úristenen kívül mással – humorosan szólva – intézményes közösséget nem ápolok. Természetesen végig az MSZP, és sajátos módon végig az SZDSZ is támogatott, ami egy egészen különös kapcsolatrendszert jelentett, nemcsak a III. kerületben, hanem az egész városban is. Mindazonáltal a párton kívüliség volt az egyik feltételem. A másik, hogy a lelkészi hivatásomat nem kívánom egy napra sem szüneteltetni, s ha a kettő összeütközésbe kerülne, akkor a hivatásom javára fogok dönteni. Így történt itt is. Az azonban, hogy az irántam való érdeklődése, figyelme, érzékenysége ezen fiatal III. kerületi szocialista pártvezetőknek megszűnt, nem kényszerít arra, hogy az irántuk való türelmet, megértést és megbocsátást felmondhatnám vagy megszüntethetném. Ezen is éppúgy túllépek, mint oly sok arrogancián, ami ebben az országban ember és ember között történhet. Pontosan tudom, hogy ennél sokkal csúnyább, méltatlanabb esetek is megtörténtek, akár csak abban a húsz évben, amit 1989-90-től fogva mindmáig a politikai gyakorlatomban végigkövethettem.

A II. kerületben milyen módon kérték Önt fel arra, hogy vállalja Horváth Csaba helyett a jelöltséget?

November elején-közepén keresett meg a II. kerületiek kiváló politikusa, egyértelművé téve, hogy egyrészt a III. kerület sajátos magatartását ismerve abban velem szolidaritást vállal, másrészt azt is nyilvánvalóvá tette, hogy az én személyemet, munkálkodásomat, tehát mindazt, ami az én arcommal, nevemmel a nagy nyilvánosság előtt összetartozik, fontosnak ítéli azokban a küzdelmekben, amelyek a következő néhány hétben-hónapban a választás végkifejletéig az MSZP-re. Az ebben a döntésben részt vevő párttagok egyhangúlag elfogadták a Horváth Csaba – Lendvai Ildikó- féle személyi javaslatot rám vonatkozólag. Mindez azzal a különös helyzettel bővül, hogy a II. kerülethez több ízben is közvetlenül kapcsolódott az életem, és nagyon örülök, hogy továbbra is ebben a sajátos, furcsa „budaiságban” tevékenykedhetem, amit csak az ismer, aki beleszületik. Meg kell mondanom, hogy még a pesti ember számára is van valami különös és idegen abban, amit a budai polgári lét magában hordoz.

Önnek a hit segít-e abban, hogy a politikai élet buktatói ne viseljék meg olyannyira a lelkét, mint egy átlagembernek?

Természetesen sokat segít, azzal együtt, hogy ennél sokkal szigorúbb vagyok. Nem választom szét az egyetlen és oszthatatlan emberben a különféle érzékenységeket. Az a biblikus műveltség, amivel rendelkezem, azt jelenti, hogy az ember újra és újra a saját maga személyes gondolkodásán keresztülvíve éli meg azt a történetet vagy tanítást, ami valakivel valamikor megtörtént, s ennek nyomán belehelyezi önmagát a kozmikus vagy univerzális valóságba.  Ez nem egyszerűen az egyes ember konfliktusairól szól, hanem arról, hogy az ember élete gyakorlatilag semmit nem változott néhány tízezer év alatt. Ugyanazoknak a konfliktusoknak vagyunk kitéve. Nem ismerek olyan élethelyzetet, amelyből az Istent ki lehetne hagyni, ha pediglen nem kihagyható, akkor a magatartásomat az ő jelenléte határozza meg, és nem a másik ember kedvessége vagy gazsága. Ennyiben segít a hit, igen.

Ön a családja révén már egész kisgyermekkora óta a politika közelében él. Milyen útravalót kapott Ön a szüleitől, ami a politikai pályára terelte?

A politikai létem szó szerint idő előtti, tekintettel arra, hogy az én apám a ’30-as évek legelején fiatal joghallgatóként kapcsolódott be az akkori budapesti illegális kommunista mozgalomba, és lett az akkori tandíjreform-mozgalom, később pedig az illegális kommunista párt, illetve az abból létre jövő békepárt vezetőjévé. Ennek köszönhette az 1951. januári letartóztatását, ami jóval megelőzte az én születésemet. Mindez hozzá tartozik mindahhoz, amitől és amiből a magam politikusi genezisét ki lehet következtetni, azzal együtt, hogy alig voltam 11 hónapos, midőn 1956 és ’58 között Romániába száműzve éltem a Nagy Imre csoport tagjaként tevékenykedő édesapám büntetéséből kifolyólag. Ez az időszak azért nagyon fontos, mivel dominánsan olyan emberek között nőttem föl, akik számára a közélet formálása, a politizálás élethivatás volt, amelytől meg voltak fosztva. Hihetetlenül bátor, nagy tudású, de meggyötört életű emberek, akiktől kettőt bizonnyal megtanultam. Az egyik, hogy ez a tevékenység nagyon veszélyes. Könnyedén rámehet az ember tisztessége, becsülete, egészsége, miközben illúziókat táplál a szívében. Mások élnek vissza a nevével, a szorgalmával és a tehetségével. A másik, hogy ha már egyszer erre adta az ember a fejét, ha már olyan emberré lett, aki életre-halálra elkötelezte magát a közösség javáért való – ha kell – harcos odaadással, akkor pedig tudnia kell hordozni ennek következményeit.

Érték amiatt támadások régebben, hogy kontrasztot éreztek a lelkészi és a politikusi hivatása között?

Persze. Könyvtárnyi azoknak a gyalázkodó írásoknak, és akár sajtóban, rádióban, televízióban, interneten a nevemmel összekapcsolódó anyagoknak a száma, amelyeket a legkülönfélébb indulatok produkáltak. A családom és én is rettenetesen sokat szenvedtünk azért, hogy megszabaduljunk illúzióktól, hazugságoktól, ideológiáktól, de miután sikerült, az ember már nem adja oda magát újabb illúzióknak és hazugságoknak. Ezt azonban azok, akik változatlanul akármilyen pártállás, értékrend, világnézet vagy vallás hirdetőiként fontosnak tartják, engem és a hozzám hasonlókat mindig gyűlölni fognak, hiszen tudják, hogy a szemfényvesztésnek, az emberek félrevezetésének, kizsákmányolásának zsigeri ellenfelei vagyunk. Ebből származik a konfliktus, semmi másról nincsen szó.

Mi vezette a politikával párhuzamosan a teológia irányába, s mi ad Önnek nap mint nap erőt ahhoz, hogy e két, az embert igencsak igénybe vevő hivatást összeegyeztesse?

Amikor elhatároztam, hogy teológiával akarok hivatásszerűen foglalkozni, akkor alapvetően az izgatott, hogy hogyan lehet az igazságért harcolni, küzdeni úgy, hogy az ember mindig tudja, hogy a személyes léte ki van szolgáltatva mindenfajta szenvedésnek és ellenségességnek. Tudom azt, hogy létezik igazi, teljes odaadás, de sajnos azt kell látnom, hogy ezt nagyon-nagyon ritkán kíséri siker. Számomra a legsúlyosabb példa erre a Názáreti Jézus története: valaki, aki sajátjai, népe, s leginkább népe szenvedői javáért küzdött, és soha semmiféle gyalázatot nem követett el, hogyan válik a vallási és a politikai hatalom áldozatává irigységből, gyűlöletből, bosszúvágytól vezérelve – már ellenei részéről.
Az igazi közéleti tevékenységet mindig gyakorlatinak képzeltem. Nem ideológia, nem rábeszélés, nem reklám, hanem a konkrét emberek valóságos közösségében való részvétel, melynek nyomán a közösség élete jobbá tehető, s melynek révén a közösségben élő emberek egymás sorsát kölcsönösen hordozzák, segítik és támogatják. Ahol senki nem veszhet el, nem sodródhat le az útról. Valamiképpen a közösség értelme, hogy mindenkit, aki ahhoz a közösséghez tartozik, éltessen. Ez a zsidó, ez a keresztény és ez a szocialista meggyőződés – számomra. Csak annyiban és azért tartom a hivatásomat megélhetőnek és nélkülözhetetlennek, amennyiben történik. Ha nem történik, akkor nem vagyok lelkész. Az az illúzióm már régen nincs, hogy attól, hogy valaki zsidó vagy keresztény, szocialista vagy konzervatív, liberális, nemzeti vagy kozmopolita, attól jobb vagy rosszabb lenne. Senki sem igaz önmagában, hanem azzá válik a cselekedeteiben, a másik ember vagy a közösség összefüggésében vagy javára.