Először is szeretném letisztázni, kijelenteni, tudatosítani: a
boldogság az ember eredeti, természetes állapota. Másodszorra szeretnék egy
egyáltalán nem átfogó, de legalábbis megközelítően irányadó képet adni arról,
mit nevezek boldogságnak. Először is, hogy mit nem: a lelkesedést, az
ujjongást, az elégedettséget, a kielégültséget, a sikert. Ezek másodrendű
érzelmek, melyeket kedvenc ellenségünk, az egónk produkál. A boldogság inkább
egyfajta harmóniaérzés, egységélmény. Egybeolvadás. Feloldódás valami magasabb rendű
dologban.
Tehát: az ember természetes, eredeti állapota a boldogság. Hogy akkor miért
vagyunk állandóan boldogtalanok, depressziósak, ingerültek, miért rettegünk,
szorongunk, sajnáljuk magunkat, utálkozunk, gyűlölködünk? Mert a társadalom
erre tanít meg minket. A szocializáció az a folyamat, amely átprogramozza a
fejünkben azt az önfeledt, gyermeki állapotot, amikor még tudtuk, mi az az
egységélmény, vagyis a szeretet. És mi a boldogság. Amikor még tudtunk annyira
a jelenben élni, hogy életünket nem keserítette meg a múlt, és nem árnyékolta
be a jövő. A szocializáció az a folyamat, amely mindezt az ősi tudást
fokozatosan kitörli az agyunkból, de ad helyette mást: egót. Az ego, mülleri
hasonlattal élve, az a szerep, amit jelenlegi életünkben játszik a színészünk,
azaz valódi énünk. Az egó emlékezik a múltra és előre vetíti a jövőt.
Összegyűjti az összes elszenvedett sérelmet, kudarcot és haragot, és ebből épít
utat a jövő felé. Fantáziánk pedig rémképet vagy épp idealizált utópiát fest
nekünk jövőként, ami annyira elvakít, hogy nem tudjuk a jelenben a pillanatot
megélni. Pedig a jelenben nincsenek félelmek, nincsenek kudarcok. Csak a mindig
változó és épp ettől csodálatos létezés.
Leszögezhetjük tehát, hogy egónk letörése - de mivel ez sok életen át tartó
feladat, kis engedménnyel: kontrollálása - a kulcs a boldogság átéléséhez. Rendben.
De hogy jön ide a képbe a pénz? Hát ez az. Ha megfelelően definiáljuk a
boldogságot, látható, hogy egészen más magaslatokban mozog, mint az anyagi
világ financiális eszközei, épp ezért nemhogy nehéz, de némiképp értelmetlen
dolog is e két dolgot összehasonlítani. De mivel mégis nap mint nap elhangzik a
kérdés, tudniillik „kell-e a pénz a boldogsághoz?”, mégiscsak kell róla
beszélni, mert az emberek többségének a fejében mégiscsak él valamiféle
összefüggéstudat e két dolog között.
Itt megállok. A bejegyzés eredeti folytatásában a Maslow-piramist elemeztem
szintek szerint, hogy melyikhez milyen mértékben van szükség az anyagiakra, de
rájöttem, hogy vakvágányra futottam, mert a piramis csúcsán álló önmegvalósítás
szükséglete még véletlenül sem fedi le azt a boldogságfogalmat, amiről az
elején beszéltem. Ugyanis az én boldogságfogalmamhoz nemhogy nem szükséges a pénz,
de egyenesen összeegyeztethetetlen vele. Amíg görcsösen ragaszkodunk egy külső
körülményhez, és a boldogságunkat tesszük tőle függővé, addig a külvilág
történéseinek kiszolgáltatottan hányódunk az életben, nem pedig belülről
építkezve teremtjük meg a saját magunk boldog valóságát. Pénz hol van, hol
nincs, de mindenképpen megengedhetetlen luxus ettől a dologtól függővé válni
egy felébredt embernek. Ezen kívül, ha tényként kezeljük azt a megközelítés is,
hogy mindent, amit ebben az életben megélünk, azt saját magunknak teremtjük,
bevonzzuk, megidézzük, akkor érdemes azon elgondolkodni, hogy adott esetben
miért élünk szegénységben, miért nyomorgunk, miért nincs tető a fejünk fölött.
Ehhez tudatosítani kell magunkban azt a meglátást is, miszerint a külvilág a
saját belső világunk tükörképe. Tehát, ha azt vesszük észre, hogy nincs
munkánk, nincs családunk, nincs pénzünk, nincs otthonunk, nem érdemes elkezdeni
vádaskodni, szitkozódni, vagdalkozni, mert ezzel saját magunk ellen
vádaskodunk, szitkozódunk, vagdalkozunk. Ha nincs tető a fejünk fölött, érdemes
feltenni magunknak néhány kérdést: Mit tanulhatok ebből? Mi lehet a célja? Mi
lehet az életem értelme? Miért gátolom saját magam abban, hogy felébredjek,
ráeszméljek a sorsomra és elkezdjem azt élni? Ha mégis ez a sorsom: Miért? Miért?
Miért? A miérteket pedig egészen addig kell ismételni, amíg meg nem szüljük a
választ. Mert ok nélkül nem történik semmi. Sőt, egyáltalán semmi sem TÖRTÉNIK.
Mi teremtünk dolgokat. Mi teremtjük a valóságot. És nekünk kell megtanulnunk
élni a saját magunk által teremtett valóságban. Csak sokkal könnyebb úgy, ha
tudjuk, mi vagyunk az értelmi szerzők.
Amikor végigvettem a Maslow-piramis szintjeit, rájöttem, hogy minden egyes
szint egy nagyon fontos pont az ember társadalomban való helytállásához, és
ugyanakkor még fontosabb, hogy az ember időnként elveszítse ezeket a
megszerzett biztos pontokat. Például ahhoz, hogy tudd, mi az éhség, böjtölnöd
kell egyszer három napig. Ahhoz, hogy tudd, mi az a biztonságérzet, el kell
töltened legalább egy éjszakát egy kapualjban. Ahhoz, hogy tudd, mit jelent
számodra a családi szeretet, el kell veszítened időnként egy- egy szerettedet.
Ahhoz, hogy tudd, mi az elismerés, egyszer át kell élned, mi az: kitaszítottnak
lenni. Ahhoz, hogy tudd, mit jelent számodra a tudás, rá kell jönnöd végtelen
tudatlanságodra. Ahhoz, hogy tudd, mit jelent a szépség, ismerned kell a
csúfságot. És ahhoz, hogy tudd, mit jelent számodra az önmegvalósítás, legalább
egyszer el kell, hogy veszítsd önmagad. Ez csak egy-egy szükséglet egy- egy
ellenpróbája. Mai társadalmunkban ennél tovább nem mehetünk, ha nem akarunk
végleg kiszakadni abból. De egyszer érdemes lenne elbeszélgetnünk egy remetével
(ez persze eleve nonszensz, de csak tegyük fel). Ő tudna arról igazán mesélni,
hogy mit jelent mindent elengedni. És igaz a mondás: „csak akkor tehetsz meg
mindent, amikor már semmid sincs”.