Először is szeretném letisztázni, kijelenteni, tudatosítani: a boldogság az ember eredeti, természetes állapota. Másodszorra szeretnék egy egyáltalán nem átfogó, de legalábbis megközelítően irányadó képet adni arról, mit nevezek boldogságnak. Először is, hogy mit nem: a lelkesedést, az ujjongást, az elégedettséget, a kielégültséget, a sikert. Ezek másodrendű érzelmek, melyeket kedvenc ellenségünk, az egónk produkál. A boldogság inkább egyfajta harmóniaérzés, egységélmény. Egybeolvadás. Feloldódás valami magasabb rendű dologban. 
Tehát: az ember természetes, eredeti állapota a boldogság. Hogy akkor miért vagyunk állandóan boldogtalanok, depressziósak, ingerültek, miért rettegünk, szorongunk, sajnáljuk magunkat, utálkozunk, gyűlölködünk? Mert a társadalom erre tanít meg minket. A szocializáció az a folyamat, amely átprogramozza a fejünkben azt az önfeledt, gyermeki állapotot, amikor még tudtuk, mi az az egységélmény, vagyis a szeretet. És mi a boldogság. Amikor még tudtunk annyira a jelenben élni, hogy életünket nem keserítette meg a múlt, és nem árnyékolta be a jövő. A szocializáció az a folyamat, amely mindezt az ősi tudást fokozatosan kitörli az agyunkból, de ad helyette mást: egót. Az ego, mülleri hasonlattal élve, az a szerep, amit jelenlegi életünkben játszik a színészünk, azaz valódi énünk. Az egó emlékezik a múltra és előre vetíti a jövőt. Összegyűjti az összes elszenvedett sérelmet, kudarcot és haragot, és ebből épít utat a jövő felé. Fantáziánk pedig rémképet vagy épp idealizált utópiát fest nekünk jövőként, ami annyira elvakít, hogy nem tudjuk a jelenben a pillanatot megélni. Pedig a jelenben nincsenek félelmek, nincsenek kudarcok. Csak a mindig változó és épp ettől csodálatos létezés.
Leszögezhetjük tehát, hogy egónk letörése - de mivel ez sok életen át tartó feladat, kis engedménnyel: kontrollálása - a kulcs a boldogság átéléséhez. Rendben. De hogy jön ide a képbe a pénz? Hát ez az. Ha megfelelően definiáljuk a boldogságot, látható, hogy egészen más magaslatokban mozog, mint az anyagi világ financiális eszközei, épp ezért nemhogy nehéz, de némiképp értelmetlen dolog is e két dolgot összehasonlítani. De mivel mégis nap mint nap elhangzik a kérdés, tudniillik „kell-e a pénz a boldogsághoz?”, mégiscsak kell róla beszélni, mert az emberek többségének a fejében mégiscsak él valamiféle összefüggéstudat e két dolog között.
Itt megállok. A bejegyzés eredeti folytatásában a Maslow-piramist elemeztem szintek szerint, hogy melyikhez milyen mértékben van szükség az anyagiakra, de rájöttem, hogy vakvágányra futottam, mert a piramis csúcsán álló önmegvalósítás szükséglete még véletlenül sem fedi le azt a boldogságfogalmat, amiről az elején beszéltem. Ugyanis az én boldogságfogalmamhoz nemhogy nem szükséges a pénz, de egyenesen összeegyeztethetetlen vele. Amíg görcsösen ragaszkodunk egy külső körülményhez, és a boldogságunkat tesszük tőle függővé, addig a külvilág történéseinek kiszolgáltatottan hányódunk az életben, nem pedig belülről építkezve teremtjük meg a saját magunk boldog valóságát. Pénz hol van, hol nincs, de mindenképpen megengedhetetlen luxus ettől a dologtól függővé válni egy felébredt embernek. Ezen kívül, ha tényként kezeljük azt a megközelítés is, hogy mindent, amit ebben az életben megélünk, azt saját magunknak teremtjük, bevonzzuk, megidézzük, akkor érdemes azon elgondolkodni, hogy adott esetben miért élünk szegénységben, miért nyomorgunk, miért nincs tető a fejünk fölött. Ehhez tudatosítani kell magunkban azt a meglátást is, miszerint a külvilág a saját belső világunk tükörképe. Tehát, ha azt vesszük észre, hogy nincs munkánk, nincs családunk, nincs pénzünk, nincs otthonunk, nem érdemes elkezdeni vádaskodni, szitkozódni, vagdalkozni, mert ezzel saját magunk ellen vádaskodunk, szitkozódunk, vagdalkozunk. Ha nincs tető a fejünk fölött, érdemes feltenni magunknak néhány kérdést: Mit tanulhatok ebből? Mi lehet a célja? Mi lehet az életem értelme? Miért gátolom saját magam abban, hogy felébredjek, ráeszméljek a sorsomra és elkezdjem azt élni? Ha mégis ez a sorsom: Miért? Miért? Miért? A miérteket pedig egészen addig kell ismételni, amíg meg nem szüljük a választ. Mert ok nélkül nem történik semmi. Sőt, egyáltalán semmi sem TÖRTÉNIK. Mi teremtünk dolgokat. Mi teremtjük a valóságot. És nekünk kell megtanulnunk élni a saját magunk által teremtett valóságban. Csak sokkal könnyebb úgy, ha tudjuk, mi vagyunk az értelmi szerzők.
Amikor végigvettem a Maslow-piramis szintjeit, rájöttem, hogy minden egyes szint egy nagyon fontos pont az ember társadalomban való helytállásához, és ugyanakkor még fontosabb, hogy az ember időnként elveszítse ezeket a megszerzett biztos pontokat. Például ahhoz, hogy tudd, mi az éhség, böjtölnöd kell egyszer három napig. Ahhoz, hogy tudd, mi az a biztonságérzet, el kell töltened legalább egy éjszakát egy kapualjban. Ahhoz, hogy tudd, mit jelent számodra a családi szeretet, el kell veszítened időnként egy- egy szerettedet. Ahhoz, hogy tudd, mi az elismerés, egyszer át kell élned, mi az: kitaszítottnak lenni. Ahhoz, hogy tudd, mit jelent számodra a tudás, rá kell jönnöd végtelen tudatlanságodra. Ahhoz, hogy tudd, mit jelent a szépség, ismerned kell a csúfságot. És ahhoz, hogy tudd, mit jelent számodra az önmegvalósítás, legalább egyszer el kell, hogy veszítsd önmagad. Ez csak egy-egy szükséglet egy- egy ellenpróbája. Mai társadalmunkban ennél tovább nem mehetünk, ha nem akarunk végleg kiszakadni abból. De egyszer érdemes lenne elbeszélgetnünk egy remetével (ez persze eleve nonszensz, de csak tegyük fel). Ő tudna arról igazán mesélni, hogy mit jelent mindent elengedni. És igaz a mondás: „csak akkor tehetsz meg mindent, amikor már semmid sincs”.