Szerintem az ember nem társas lény. Vagyis bizonyos értelemben az, mert keresi a társaságot, mivel azt képzeli, akkor közelebb kerül a valósághoz. Azt hiszi, ha más emberek is jelen vannak, azzal erősödik az ő jelenléte is a világban. Azt gondolja, hogy ha szavakba próbálja önteni belső érzéseit és gondolatait, mások megértik és sorsközösséget vállalnak vele. Sajnos ez nem lehetséges. A legtragikusabb emberi sorsok, csoportok, népek, országok pusztulása más emberek számára csak egy fejezet egy tankönyvből, egy bekezdés egy regényből. Előcsalhat néhány könnycseppet, de csak azért, mert beleképzeljük MAGUNKAT az ő helyükbe. És ezzel máris visszakanyarodtunk végtelen magányosságunkhoz. Végül abban a pillanatban leszünk egyes egyedül az egész világban, mikor felfogtuk, hogy mennyire nagy szükségünk lenne egy szinkronlényre, aki nem azért ért meg minket, mert szavakba próbáltuk önteni az elmondhatatlant, megpróbáltuk kifejezni a kifejezhetetlent, hanem csak van. Lát minket, úgy, ahogy vagyunk, az összes külső mázat és réteget lebontva, bekúszva a kéreg alá, ereinkben folyva, csontjainkba forrva, szemeinkkel látva, szívünkkel érezve.